Alphonso Davies, Tyler Adams, Jack Harrison, Miguel Almirón...Nagy Lorenzó? A Puskás Akadémiáról az Egyesült Államokba szerződő 18 éves középpályásnak az az álma, hogy így folytatódjon a mostanában az MLS-ből Európába szerződő fiatal tehetségek névsora. De először az amerikai egyetemi ligában és az iskolapadban kell bizonyítania. 

A 2002. január 29-én született tehetség 11 évesen 17 meccsen 17 gólt lőtt a Bács-Kiskun megye korosztályos bajnokságában, ekkor figyelt fel rá a Puskás Akadémia. A felcsúti gárda színeiben U14-es, az U16-os és az U17-es korosztályban ezüstérmes, az U15-ös bajnokságban pedig aranyérmes volt csapatával. 2019-ben gólt lőtt a Puskás-Suzuki-kupa döntőjében a brazil Flamengo ellen.

A korosztályos sikerek dacára a felnőtt karriert nem Magyarországon képzeli el, hanem a tengerentúlon. Ahol a foci mellett a tanulásra is nagy hangsúlyt fog fektetni. Exkluzív interjúm Nagy Lorenzóval, az University of South Carolina hallgatójával, a "Harcikakasok" labdarúgójával.

- Mielőtt feltárjuk az amerikai álmot, mesélj nekünk kicsit a kezdetekről, hogy lett belőled labdarúgó?

- Apukám hobbifocista volt és nagyon szerette a sportot, szerintem ragadt rám is valami az ő futballszeretetéből. Én már gyerekként örökmozgó srác voltam és minden labdajátékért odáig voltam, de a foci állt a toplista élén. Még a lakásban is rúgdostam a bőrt körbe-körbe, édesanyám mérsékelt örömére. Aztán amikor elértem azt a kort, beírattak az első klubomba, a kecskeméti SC Hírös ÉP-hez. Ekkor nagyjából öt éves voltam. Ott kezdtem el komolyabban focizni. Mellette pedig a másik szerelmemet, a sakkot is egyre komolyabban vettem, szintén Kecskeméten képeztem magam egy sakkegyesületbe jártam. Ráadásul komoly sikereket is sikerült elérnem: csapatban országos sakkbajnok lettem. Egyéniben pedig országos bronzérmes. Külföldi versenyeken is részt vehettem.

- Meddig tudtad komolyabban űzni párhuzamosan ezt a két sportot, volt olyan pillanat, amikor döntési helyzetbe kerültél?

- Ez a pillanat akkor érkezett el, amikor a Puskás Akadémiára kerültem 12 évesen. Ekkor dőlt el a kérdés, hogy melyik sportágnak szentelem az életem. De igazából ez sosem volt nagy dilemma, mert a foci mindig az első helyen állt.

- Hogy élted meg a Puskás Akadémiánál töltött időszakot?

- Az Akadémián 6 évet töltöttem, ami nem kevés. Én voltam az egyik legrégebbi játékos. Sok mindent láttam és tapasztaltam. A kollégiumi élet megtanított arra, hogy miként alkalmazkodjak másokhoz, hogy miként éljek olyan környezetben, ahol velem egykorú srácok vesznek körül. Én egyke vagyok, úgyhogy nagyon máshoz voltam szokva. Alkalmazkodnom kellett és önállósodni, ez pedig nagyon hasznosnak bizonyult. Emellett a játékom is fejlődött, korábban nagyon önző játékos voltam, az Akadémián pedig megtanultam, hogyan kell csapatemberként futballozni. De nehézség is volt. Sokszor azt éreztem, hogy a szakvezetés részéről "félre voltam téve". Mondjuk azt, hogy nem preferáltak. Alacsony termetű játékos vagyok, talán ez volt az oka. De megtettem minden tőlem telhetőt. Sokszor kinn maradtam gyakorolni az edzéseken, próbáltam magam fejleszteni és bizonyítani az edzőmnek. De utána sem kaptam lehetőséget.

Ez nehéz időszak volt, de rá kellett jönnöm, hogy más motivációt kell keresnem magamnak. Nem az edzőmnek kell bizonyítani, hanem saját magamnak. Ez is egyfajta személyiségfejlődés volt. Magamnak kellett kijelölni célokat, amelyeket én akarok elérni. Elsősorban nem másoknak kell megfelelnem, nem a vezetőségnek, hanem saját magamnak. Ezért folyamatosan próbáltam fejleszteni saját képességeimet és nem foglalkoztam azzal, hogy kezdő leszek, vagy játszom-e egyáltalán. Ha csak 10 percet kaptam egy mérkőzésen, akkor utána kimentem a pályára és a futottam kilenc kört, hogy kiegészítsem a terhelést. Mellette pedig végigcsinátlam egy teljes edzést. Az volt a legnehezebb ebben, hogy ez a szituáció nem egy vagy két hónapig állt fenn, hanem évekig. Ez pedig nagyon monoton volt. Hiába gürcöltem, nem kaptam pozitív visszajelzést az edzőmtől. Szóval szerintem az a kulcs az ottani időszak kapcsán, hogy megtanultam tűrni a monotonitást és mellette mégis fejlődni. Lelkileg nagyon megerősödtem.

- Ez a monoton helyzet késztetett arra, hogy aztán Amerika felé vedd az irányt?

- Mielőtt 12. évfolyamba léptem volna, 2019 nyarán átgondoltam, hogy miként folyatódjék a pályafutásom és az életem. Abban egészen biztos voltam, ha elvégzem a 12. évfolyamot, akkor nem Felcsúton szeretném folytatni a pályafutásomat. De az is komoly elhatározás volt a részemről, hogy mind a focit, mind a tanulást magas szinten szeretném folytatni. Ami a tanulást illeti, az orvosi szakon szerettem volna elhelyezkedni. Magyarországon de még egész Európában is nehéz összehangolni az ilyen magas szintű oktatást és a kiváló körülmények között űzött sportot. Végül az egyik csapattársam adta az ötletet a tengerentúli kalandhoz. Ő mesélte nekem, hogy Amerikában lehetőség van arra, hogy magas egyetemi szintű oktatást kapjak és mellette még a focit sem kell felhagynom. Felvettem a kapcsolatot egy közvetítőcéggel és innen indult meg az egész folyamat, tavaly augusztus-szeptemberben. Ennek eredményeként idén áprilisban írtam alá a szerződésemet a South Carolinánál.

- Más egyetemek is érdeklődtek irántad? Tudsz néhány olyan intézményt mondani, amelyeket szintén választhattál volna?

- Összesen 54 egyetemmel voltam kapcsolatban, konkrétan egy excel-táblát kellett vezetnem, hogy kövessem az eseményeket. Anélkül elvesztem volna. A lényeges tényező az volt, hogy teljes ösztöndíjt tudjon felkínálni az adott intézmény, mert egy évre egy amerikai egyetem az 15-20 millió forint, ami egy átlagos magyar család számára megengedhetetlen. Végül 3-4 komoly érdeklődő maradt. A Princeton Egyetemmel nagyon szoros kapcsolatban voltam, de sajnos oda kevés lett a pontszámom az amerikai érettségin, amit meg kellett csinálnom a kinti tanulás előfeltételeként. Többek között volt még érdeklődés Alabamából, Virginiából is. A végén a Virgina Egyetem, a Dél-Karolina, valamint egy New York-i egyetem maradt a kalapban. A Dél-Karolina másodedzője februárban eljött megnézni engem Magyarországon két edzésen és egy mérkőzésen, utána pedig felajánlották nekem a teljes ösztöndíjat. Én mondtam nekik, hogy még nem tudok igent mondani, mert márciusra próbajátékra hívtak a Virginia Egyetemre. Azt tudni kell, hogy a Virginiának van talán a legjobb labdarúgó-programja az egész Egyesült Államokban (ők a tavalyi országos egyetemi ezüstérmesek, korábbi ötszörös országos bajnokok, a szerk.).

- Hogy fogadták a a dél-karolinaiak a hírt, hogy még vívódsz a döntés kapcsán?

Egyátalán nem fogadták rosszul, sőt. Azt mondták, hogy ha már úgyis az Államokban leszek, intéznek nekem egy repülőt és a próbajáték után elmehetek megnézni a South Carolina University campusát. Három edző vezetett körbe a létesítményben, beszélgettünk, együtt ebédeltünk. Számomra elképesztően pozitív tapasztalat volt, ahogy hozzáálltak ehhez az egészhez. Éreztették, hogy türelmesek és bíznak bennem. Az, hogy meghívtak az egyetemükre és körbevezettek, óriási gesztus volt, amit nagyon nagyra értékeltem. Ráadásul, - ahogy említettem - az edzőjük is eljött megnézni Magyarországra. Végül ez a fajta pozitív hozzáállás volt a döntő faktor, valamint az, hogy itt kaptam a legjobb szerződést, a teljes ösztöndíj és az egyéb feltételek is mind kedvezőek voltak. De megmondom őszintén, ez inkább érzelmi döntés volt. Amikor a campuson sétálgattam, egyszerűen éreztem, hogy itt a helyem.

- Amikor körbejártátok az egyetem létesítményeit, milyen körülményeket tapasztaltál?

- Az egyetemi sportágakat minden szakágban a profizmus jellemzi. A legjobb szó erre a monumentalitás. Óriási épületek, óriási stadionok. El voltam képedve, amikor először megláttam egymás hegyén-hátán ezt a sok-sok stadiont és egyéb létestítményeket tartalmazó komplexumot. Ami a labdarúgást illeti, van kettő edzőpályánk, egy stadionunk, plusz van 1-2 műfüves pálya is. A stáb 10-15 főből áll. Van gyúró, masszőr, dietetikus, teljesen komplett szakmai csapat van körülöttünk. Az edzőközpont épülete is gyönyörű, vadonatúj, csúcsmodern gépekkel. Szerintem van olyan magyar elsőosztályú klub, amely irigyelné ezt a profizmust. Én Felcsútról jöttem, ahol a feltételek európai szinten is kiválóak, de annyit mondanék, hogy Amerika egészen más történet...

- Most már pár napja kinn tartózkodsz, mit tapasztalsz a koronavírus-helyzetből, milyen egészségügyi vizsgálatoknak kellett alávetned magad?

- Még mielőtt kijöttem az Egyesült Államokba, kellett csinálnom egy 10 napnál nem régebbi koronavírus-tesztet, ez tette lehetővé egyáltalán a beutazásomat. Érkezésemet követően elszállásoltak egy rendőrökkel őrzött szövetségi épületben, ahol a 14 napos karanténomat töltöm, ami minden most érkező külföldi diákra nézve kötelező érvényű. Még a szobámból sem mehetek ki. Az étel-ital ellátásra nem panaszkodhatom, de a bezártság-érzést nem könnyű megszokni. Szerencsére az edzők folyamatosan kapcsolatban vannak velem, kérdezik, hogy vagyok. Emellett a labdarúgócsapat dietetuksával is konzultálok, akivel meghatározott étrendet dolgozunk ki erre az időszakra is. Amennyire a lehetőségeim engedik, folyamatos napi rutin szerint edzek a szobámban, délelőtt és délután is. Valamint beütemeztem magamnak megszabott időpontban olvasást és tanulást is, meg persze szabadidős tevékenységet is. Szerintem a bezártság alatt az a kulcs, hogy legyen egy jól felépített napi rutin. Így gyorsabban és hasznosabban telik az idő. Nem akarom elpazarolni ezt a 14 napot sem.

- Arról vannak már információid, hogy a vírus mennyire befolyásolhatja az egyetemi labdarúgószezont?

- Itt ugye konferenciákra vannak osztva a csapatok és az egyes konferenciák saját maguk dönthetik el, hogy mi legyen a náluk játszó csapatok sorsa. Van, ahol már most bejelentették, hogy tavaszra halasztják az őszi szezont. Van, ahol biznyos szabályokkal korlátozták a játékot. Nálunk a legfrissebb hírek szerint szeptember végén kezdődhet a bajnokság, ami egyhónapos csúszást jelent. De napról-napra változhat a helyzet.

- Azzal tisztában vagy, hogy új csapatod edzője egy igazi legendának számít az egyetemi labdarúgásban? Mit szólsz ahhoz, hogy 42 éve ül új csapatod kispadján, sőt, az egész programot ő alapította? Mit jelent ez számodra?

Amikor Magyarországon megnézett a másodedző, sokat mesélt a főnökéről, Mark Bersonról. Elmesélte, milyen régóta dolgozik a csapatnál és mekkora tekintélye van. Számomra óriási megtiszteltetés, hogy egy ilyen edző keze alatt dolgozhatok és fantasztikus érzés, hogy egy ilyen szakmai múlttal rendelkező edző kiválasztott engem. Ez nagyon pozitív visszajelzés. Nagyon kíváncsian várom a vele való közös munkát.

- Berson edző korábban azt nyilatkozta, az idei lesz az utolsó egyetemi szezonja. Tudsz arról, valamit, hogy a koronavírus esetleg változtatott-e valamit a tervein? Mindezt azért kérdezem, mert 512 egyetemi győzelmével elég közel került a mindenkori rekordhoz, ami 544 győzelmet jelent.

- Amikor márciusban körbejártam vele a sportközpontot, említette nekem is, hogy tervei szerint ez lesz az utolsó szezonja. De akkor még nem számítottunk arra, mennyire felboríthatja az életünket a koronavírus. Azóta nem beszéltem vele erről, a csapattársaimmal már szóba került a téma, de mindenki csak tippelget. Ők arra számítanak, hogy nem ez lesz az utolsó éve, mert szerintük nem ilyen körülmények között akarja befejezni. Az én saját véleményem, hogy szerintem még egy évet rá fog húzni.

- Berson 22-szer vezette ki az országos egyetemi bajnokságra az együttesét, egyszer (1993-ban) pedig döntőt is játszott. Az országos egyetemi bajnoki cím sosem jött össze neki. Mennyire motivál téged az, hogy Ti legyetek az elsők, akik elérik ezt a célt?

- Jól látod, ez nekem hatalmas motiváció. Sőt, számomra ez az elsődleges cél. Nincs kisebb célom, minthogy az egész országban mi legyünk a legjobb csapat. Fejben így készülök. Maximalistaként számomra más nem elfogadható.

- Mennyire térképezted fel eddig a riválisaitokat?

- A konferenciánkon belül szerintem jó esélyeink vannak, élcsapatként lehet számolni velünk. Először arra fókuszálok, hogy a konferenciát megnyerjük, aztán utána lehet előre tekinteni a további kihívásokra és az országos bajnokságra. Lépésenként kell haladunk én is így állok hozzá.

- Sokszor hangoztattad, hogy az egyetemi bajnokság után az a vágyad, hogy az MLS-be ledraftoljanak. Viszont a South Carolina University legutoljára 2005-ben adott profi játékost az MLS-nek, a későbbi Premier League-kapus Brad Guzan személyében. Miért gondolod úgy, hogy te képes leszel megtörni ezt a trendet?

- Nos, ha a következő szezonok egyikében megnyerjük az országos bajnokságot, akkor minden bizonnyal máshogy néznek majd ránk az MLS-klubok a SuperDrafton. Nem kell foglalkozni a trendekkel és a negatív sorozatokkal. Csak magunkkal kell törődni és az előttünk álló feladatokkal.

- Miért fontos számodra, hogy lehetőleg az MLS-ben indítsad el profi pályafutásodat? Mit látsz ebben a bajnokságban?

- A fiatalok előretörését látom az elmúlt években. Az egyetemről kikerülő tehetségek közül több játékos is meg tudta mutatni magát ebben a ligában, amit én már a világ top 8-10 bajnoksága közé sorolok. Pont ideális közeg arra, hogy egy fiatal, motivált tehetség bizonyítson és kitűnjön a többiek közül. Szerintem innen nagyon nagy lehetőség van arra, hogy topligába igazoljon az ember. Nekem mindenféleképp ez a távlati célom. Az MLS-ben nyújtott teljesítményemmel szeretnék bekerülni az európai topfutball vérkeringésébe. A Bayern Münchenben futballozó Alphonso Davies példája igazolja, hogy ez egy járható út.

- Mennyire követted az elmúlt években a liga történéseid? Van kevenc MLS-csapatod?

- Nem mondom, hogy mindennel képben vagyok, korábban nem ástam bele nagyon magam az MLS mindennapjaiba. De amióta tudom, hogy Amerikában folytatódik a karrierem, kicsit jobban figyelem az eseményeket. Azonban nem akarok előreszaladni és az MLS-ről álmodozni, egyelőre az egyetemi karrierre kell koncentrálnom. De ha mondanom kell szimpatikus klubot, akkor az David Beckham klubja, az Inter Miami lenne, ahol most is találhatunk több fiatal játékost is, ez pedig jelzi, hogy bíznak bennük. Klassz opció lenne, ha egyszer lehetőségem lenne ott játszani. De azért ez még a közép-távlati jövő.

- Az elmúlt időszakban több magyar is megfordult az észak-amerikai bajnokságban. Ez szerepet játszott a döntésedben?

- Nagyon jó visszaigazolás volt számomra, hogy a közelmúltban a magyarok sikeresen szerepeltek Amerkában és jól érezték magukat az MLS-ben. Több forrásból is azt hallottam vissza, hogy itt kifejezetten szeretik a magyarokat és bíznak a futballtudásunkban. Ez a megelőlegezett bizalom azért nem egy rossz dolog.

- Végezetül essen néhány szó a terveidről. Kezdjük a közeljövővel. Milyen egyéni célokat tűztél ki magad elé a soron következő egyetemi szezonban?

- A legelső célom az, hogy mielőbb kiharcoljam a helyem a kezdőcsapatban és ott stabil szereplő legyek. Emellett szeretnék fizikálisan megerősödni, 4-5 kiló izmot szeretnék felszedni, mert ebben a bajnokságban a fizikalitás dominál. Az erőnléti stáb profizmusa és a kiváló felszerelések mellett ez az izomtömeg-növelés nem okozhat problémát. Nagyon nagy változást és fejlődést várok magamtól. Csapatszempontból pedig az a célom, hogy minden versenysorozatot megnyerjünk, ahol pályára lépünk.

- Említetted, hogy a tanulást illetően is komoly terveid vannak. Ezen a téren mire számítasz magadtól?

- Az alapképzés az egyetemen az négy év, utána plusz két év a mester. Nekem az a feltételezésem, hogy a magyar oktatási rendszer által teremtett háttérrel előnyből indulok, el is mondom miért. A magyar oktatási rendszerben ahhoz, hogy bekerülj az orvosi egyetemre, le kell tenned egy emelt szintű biológia érettségit és egy emelt szintű kémiát vagy fizikát. Ezáltal egy előzetes szűrés van. Amerikában ez a szűrés hiányzik. Az itteni érettségi inkább olyan, mint egy kompetencia-teszt nálunk. Csak matemetikából és angol nyelvből, tehát anyanyelvi ismeretkből áll. Ha ez alapján te megütöd mondjuk a Princeton Egyetem szintjét, akkor bekerülsz a Princetonra és ott választhatsz szakirányt, hogy merre akarsz továbbmenni. Így minden karon a nulláról kezdik a tanítást. Magyarországon én ugye sikeresen letettem az emelt szintű érettségit, amivel bekerültem egyébként a Semmelweis Egyetem általános orvosi karára, a Szegedi Egyetemre, valamint a Pécsi Egyetemre is felvételt nyertem. Ezáltal nekem van egy igen magas szintű biológia- és fizika-tudásom, amit most az amerikai osztálytársaim csak most fognak elsajátítani. Vagyis előnyből indulok. A célom épp ezért az, hogy ezt a 4 plusz 2 éves egyetemi képzést betömörítsem 5 évbe. Akár úgy, hogy előrehozok egyes vizsgákat. Tudom, hogy ez nagyképűnek hangozhat, de akkor is ez a célom. És komolyan dolgozom érte. A nyár folyamán például lefordítottam az emelt szintű biológia-érettségire készített jegyzeteimet angolra és latinra. Ezzel próbáltam dolgozni a szókincsemen. Hiszem, hogy akárcsak a fociban, a tanulásban is kifizetődő lesz a kemény munka.

-Vannak terveid arra vonatkozólag, ha ezt a projektet nem tudod végigvinni, mert esetleg az öt évnél hamarabb kopogtatnak az MLS-csapatok?

- Az csak kellemes meglepetés lenne, én nagyon örülnék neki. Mindenféleképp elfogadnám az ajánlatot. Persze a profi MLS-karrier mellett nem tudnám folytatni a tanulást ilyen szinten, ezért ebben az esetben annyit módosulna a tervem, hogy a profi karrier után fejezném be a tanulmányaimat. Akár negyven éves koromban...

- Miért ennyire fontos számodra a tanulás?

- Azt a tapasztalatom, hogy sok profi játékos a játékoskarrier után nem tud mit kezdeni magával. Persze, sokan dolgoznak a foci körül, de az már nem ugyanaz az élmény, mint amit a meccsláz adhat az embernek. Én nem akarom elveszíteni ezt a lelkesedést, nem akarom, hogy az életcélom a profi karrierem végeztével beteljesüljön. És mivel úgy érzem, a foci mellett az orvoslás, a sebészet jelenti nekem az életörömöt, ezért lelki szemeim előtt a futball után én az egészésgügyben látom viszont magamat.

 Az interjút készítette:
Kun Tamás,
a Jenkifoci szerzője

"Az el nem vállalt lövések 100 százaléka kihagyott helyzet." - Tyler Adams, az RB Leipzig 21 éves amerikai válogatott középpályása az Atletico Madrid elleni BL-negyeddöntőben igazolta egy másik észak-amerikai sportoló, a kanadai hokis csillag Wayne Gretzky örökérvényű mondásának jogosságát. Adams a 16-os vonalának közelében kapott labdát a mérkőzés 88. percében, amelyet egy igazítás után nagy erővel a kapu jobb alsó sarka felé irányított. Kísérlete valószínűleg célt tévesztett volna, de a lövés megpattant egy madridi védőn és a kapu bal oldala felé perdülve a hálóban kötött ki.

Szerencsés pillanat volt, ezt maga az érintett sem tagadta. Ám a BL-negyeddöntő szintjére nem a szerencse, hanem a saját eltökéltsége - és a családi támogatás - juttatta el az amerikai játékost. Nemrég erről saját maga mesélt a Players Tribune-nek.

"Anyukám csak 22 éves volt, amikor megszülettem. Az édesapámmal akkor már külön éltek. Anyuval Poughkeepsie-ben laktunk, ami nagyjából 75 mérföldre van New York City-től. Nem voltunk ugyan szegények, de nem volt sok pénzünk. A nagybácsim lakása alatti kétszobás apartmanban éltünk. Ez volt az a hely, ahol kisgyerekként oly sokat üldögéltem a tévé előtt hajnali 6 órakor és bámultam a Fox Soccer közvetítésében, ahogy Thierry Henry gólokat szerez az Arsenal mezében.
Az volt az álmom, hogy profi labdarúgó leszek. De azt is tudtam, hogy nem csupán nekem, édesanyámnak is megvannak a saját álmai. Amikor második osztályba jártam, ő úgy döntött, újra hajszolni kezdi ezeket álmokat: elkezdett ismét iskolába járni. Akkor hagyta félbe a tanulmányait, amikor én megszülettem.

Az életünk egy hullámvasút volt és soha nem tudtuk, hogy nem kerülünk-e vakvágányra. De mindig ott voltunk egymásnak. Felnéztem az édesanyámra - ez a mai napig így van. Emlékszem, azokban a régi időkben olyan voltam neki, mintha az árnyéka lettem volna. Mindig követtem őt és figyeltem, milyen keményen dolgozik. A munkanapja után szinte mindig a könyvtárba ment, hogy tanuljon, én pedig ott voltam mellette. Majdnem hat órát töltöttünk ott, egészen este 11-ig, amikor a könyvtár bezárt.
Ami engem illet, én akkor éreztem magam a legboldogabbnak, amikor ott voltam a focipályán. És szerencsére volt némi tehetségem a játékhoz. Anyukám ezt észrevette, így amikor lehetőségem támadt arra, hogy csatlakozzak a New York Red Bulls akadémiájához, mindent megtett azért, hogy megvalósuljon a dolog. Bepattantunk a sötétszürke Toyota Corollájába és többször is megtettük az oda-vissza 150 mérföldes utat a New Jersey-ben található Red Bulls-edzőközpontba.
A kocsiban kellett vacsoráznunk, mert annyira szoros volt a menetrendünk. Anyu odafigyelt arra, hogy a leckémet is megírjam az autóban, hiszen mire hazaértünk, már 10-11 óra volt.
Abban a néhány évben csak mi ketten voltunk egymásnak. De anyu és én is mindent megtettünk azért, hogy hozzásegítsük a másikat az álmai megvalósulásához."

Adams 2010-ben, 11 évesen került a Red Bulls akadémiájára. Épp ekkor igazolt a csapathoz az általa oly nagyra tartott Thierry Henry.

"Csak ámultam, hogy egy Henry kaliberű játékos futballozik az én városom csapatában. Minden szombaton nyaggattam édesanyámat, hogy menjünk meccsre. Néhány alkalommal labdaszedő voltam, olyankor mindig igyekeztem közel kerülni hozzá, a többi srácot megelőzve mindig én akartam visszaadni neki a labdát." - mesélte Adams a Men in Blazers podcastben.

A francia klasszis játéka és példaértékű győzni akarása Adamsre is átragadt. Amikor a Red Bulls amerikai másodosztályban szereplő tartalékegyüttesébe került, sokat látott profik is ámultak a fiatal középpályás hozáállásán.

Maruce Edu, korábbi 46-szoros amerikai válogatott játékos, a Glasgow Rangers egykori labdarúgója így emlékezett vissza arra, amikor először találkozott Adams-szel:

"Amikor Philadelphiában felépülőben voltam a sérülésemből, a tartalékok között játszottam és az első ellenfelük a New York Red Bulls második csapata volt. Ott volt a pályán ez a 17 éves gyerek, aki borzasztóan bosszantó ellenfél volt. Fel-alá rohangált a gyepen, egyszerűen mindenütt ott volt. És közben, mint egy kiéhezett kutya, mérgesen morgott minden ellenfélre és még a saját csapattársaira is. Folyamatosan mindenkit provokált. Egyszerűen sosem volt elégedett. Mindenkitől a maximumot várta el. Állandóan kérte a labdát és ha el is vesztette, utána ugyanolyan bátran és határozottan követelte azt. Én meg csak néztem, hogy ki ez a kisgyerek?"
"Tyler technikailag nagyon képzett játékos, de leginkább fejben nő az átlag fölé. A mentalitása és a munkamorálja teszi különlegessé." - mondta Edu a BSI podcastnek nyilatkozva.

Adams a hamar a csúcsra ért a tartalékcsapatban, 2016-ban megnyerték a USL néven ismert másodosztály alapszakaszát és rájátszását is. Innen pedig egyenes út vezetett a felnőttekhez. Ott egy bizonyos Jesse Marsch vette a szárnyai alá, aki még az akkori csaptakpitány Dax McCarty-t is eladta a Chicagónak, csak hogy "helyet csináljon" a saját nevelésű tehetségnek. Ez is igazolja, hogy a Red Bull Salzburg jelenlegi edzője, a New York Red Bulls akkori szakvezetője pontosan tisztában volt azzal, milyen lehetőségek rejlenek az ifjú akademistában.

Marsch tavaly nyáron adott egy exkluzív interjút a Jenkifocinak, melyben így méltatta egykori játékosát:

"Szerintem Pulisic után a második legjobb amerikai labdarúgó Tyler Adams. Nagyon jó képességű középpályás, aki mentálisan már most topkategóriás futballista. Nincsen kétségem afelől, hogy hosszú-hosszú éveken át fog a legmagasabb szinten játszani."

Adams első mérkőzését 2015 nyarán játszotta a Red Bulls felnőtt együttesében, egy Chelsea elleni barátságos mérkőzésen, ahol góllal és 4-2-es győzelemmel debütált.

2017-től alapember volt az együttesben. 2018-ban pontrekorddal nyerte meg velük az MLS alapszakaszát, ugyanabban az évben CONCACAF BL-elődöntőt játszott velük és bekerült az MLS All Star-csapatába is. A klub örökös gólrekordere, az angol csatár Bradley Wright-Phillips nem fukarkodott a dicséretekről, amikor Adamsről kérdezték:

"Tylerről már az első benyomásom az volt, hogy ez a srác lenyűgöző. Egyszerűen nem ismer félelmet. Úgy megy bele a párharcokba, hogy szerintem azt hiszi magáról, hogy ő egy kétméteres tank. A pályán senkitől sem ijed meg. És emellett képes valójában játszani a focit. Egy 19 éves futballistához képest elképesztően érett játékos."

Adams közben az amerikai válogatottban is bemutatkozott, ahol eddigi egyetlen gólját az ősi rivális Mexikó elleni 1-0-ás győzelem során szerezte.

Csak idő kérdése volt, hogy mikor csap le rá a németországi testvércsapat. Ez az idő 2019 januárjában érkezett el, amikor Adams átköltözött az óceán túloldalára. Az MLS közvetítési jogait akkor birtokló Eurosport kommentátora, Hajdú B. István nem kételkedett abban, hogy Adams megállja majd a helyét az öreg kontinensen is.

"Én nagyon sokat várok Tyler Adamsről. Azt gondolom, nem véletlen, hogy ilyen fiatalon egy Bundesliga-csapathoz került. Taktikailag rengeteget fejlődhet Lipcsében. Róla lehet tudni, hogy egy gyémánt, még ha kissé csiszolatlan is." - fogalmazott Hajdú B. István a Jenkifocinak adott nyilatkozatában.

A "gyémántcsiszolásnak" rapid módját választotta Ralf Rangnick, a Leipzig akkori vezetőedzője. Megérkezését követően azonnal a kezdőcsapat tagjává tette az amerikai játékost. Rangnick már az átigazolás bejelentésekor közölte, hogy "azonnali segítségként" számít a jenki játékosra, így Adamsnek nem lesz sok ideje az akklimatizációra.

Adams január 27-én, a tavaszi szezon második fordulójában már kezdő volt és végig pályán is maradt a lipcsei együttesben. Ezt követően zsinórban 8 bajnokin játszott, ebből 6-szor volt kezdő és a védekező középpályás pozíciójából 2 gólpasszt osztott ki. A megtett kilométerek, a passzpontosság és a megnyert párharcok tekintetében is az élmezőnyben volt minden egyes mérkőzésen.

Első teljes németországi hónapjában, februárban rögtön a hónap legjobb Bundesliga-újoncai közé jelölték. Parádés sorozatát egy sérülés szakította meg.

"Amikor Tyler a pályán volt, akkor csak nyertünk." - mondta róla akkoriban Ralf Rangnick. "Átlag három pontunk van, amikor ő játéklehetőséget kap. Persze ez nem kizárólag az ő érdeme, inkább annak a stílusnak köszönhető, amit játszani tudunk, amikor ő a pályán van. Ő egy elképesztően meghatározó személyiség a fiatal kora dacára. A csapat rögtön befogadta, mindenféle fenntartás nélkül."

Áprilisban összeszedett lovaglóizom-sérüléséből ugyan visszatért a bajnokság utolsó fordulójára és a Bayern ellen elveszített Német Kupa-döntőre, de aztán a fájdalom csak nem múlt és többhónapos kihagyásra kényszerült.
A Leipzig közben - előre eltervezett módon - edzőt váltott, Rangnick távozott, Julian Nagelsmann pedig érkezett. A fiatal tréner először 2019 decemberében számíthatott amerikai játékosára, akinek ekkorra sikerült kihevernie makacs sérülését. Nagelsmannál annyit változott Adams szerepköre, hogy legtöbbször jobboldali szárnyvédőként kap lehetőséget, elvétve pedig eredeti pozíciójában, védekező középpályásként is megmutathatja magát. Olykor pedig a kettő közötti hibrid szerepkörben villog.

De bárhol is játszik, a bizalom, ahogy Rangnicknál is, úgy Nagelsmannál is töretlen az amerikai játékos irányába. Lipcse 18 mérkőzést vívott meg az idei szezonban úgy, hogy Adams egészséges volt. Ebből 10-szer kezdőként, 6-szor pedig csereként kapott játéklehetőséget, mindössze 2-szer ülte végig a kispadon az adott találkozót.

"Tyler borzasztóan fontos tagja a keretünknek, ha nem kezd, akkor is ő van a legközelebb a pályára lépéshez. Hatalmas szívvel, érzelemmel játszik. Már azóta sokat fejlődött, hogy együtt dolgozunk és minden nap a további fejlődésre törekszik. Nem panaszkodik, ha nem kezd, csak bizonyítani akar." - jellemezte őt Nagelsmann.

A bizalmat az is jelzi, hogy 2020 márciusában 2025-ig szóló szerződés-hosszabbítást írt alá. Markus Krösche, a Leipzig klubigazgatója ekkor a következőképp nyilatkozott róla:

"Tyler egy nagyon intelligens játékos, aki mindig sokat követel magától. Sokoldalúsága és parádés mentalitása csapatunk nagy erősségévé teszi őt. Nagyon boldogok vagyunk a szerződés-hosszabbítás miatt. Főleg azért, mert úgy látjuk, még korántsem érte el képességei határát. Hosszú távon is kulcsjátékos lehet majd a csapatunkban. Ő egy olyan labdarúgó, aki tökéletesen illeszkedik a filozófiánkba."

Ez a filozófia pedig évről-évre, szezonról-szezonra, mérkőzésről-mérkőzésre bizonyítja létjogosultságát a modern futball világszínpadán. A nemrég még német harmadosztályú lipcsei együttes Adams góljával bejutott a Bajnokok Ligája elődöntőjébe. Ha a PSG ellen pályára lép, az egykori New York-i tehetség lesz mindössze a második amerikai labdarúgó, aki egy BL-elődöntőben mutathatja meg képességeit (15 évvel ezelőtt DaMarcus Beasley volt az első). Egy rekordot már így is magáénak tudhat Adams. A Bajnokok Ligája ezen szakaszában még soha nem szerzett gólt jenki játékos.

Megpattanó lövés, vagy nem, sportörténelmi találat volt a Leipzig és az amerikai labdarúgás szempontjából is. Egy olyan gól, melyhez kis szerencsére és sok-sok eltökéltségre volt szükség. Ahogy egy Adams, az Egyesült Államok történetének második elnöke, John Adams mondta: "Ne foglalkozz a kihívások elkerülésével! Idővel a kihívások úgyis kitérnek előled."

Írta:
Kun Tamás, 
a Jenkifoci blog 
szerzője

Július 8. és augusztus 11. között rendezik az "MLS is Back" nevű tornát a Major League Soccer szervezésében, ami az észak-amerikai profi labdarúgás visszatérését hivatott jelképezni a koronavírus miatti szünetet követően.

Az MLS-ben március elején, mindössze 2 forduló után állt le a bajnokság alapszakasza a világjárvány miatt. Hamar nyilvánvalóvá vált, hogy mindez komoly érvágást jelent majd a 25. születésnapját pont idén ünneplő amerikai ligának. A szervezet "fővezére", a komisszár Don Garber arról számolt be, hogy 1 milliárd dolláros bevétel-kieséssel kalkulálnak a 2020-as esztendőben. Ebben jelentős tétel a telt házas meccsek hiánya (az MLS-ben nem ritkák 30-40-, vagy akár 70-ezres nézőszámok is), valamint az ezekhez kapcsolódó meccsnapi bevételek (merchandising, étkeztetés, stb.). Ennek következtében számos megszorítást voltak kénytelenek meglépni a liga csapatai: több együttes csoportos létszámleépítést hajtott végre a meccsnapi dolgozók és jegyértékesítők körében, a játékosok pedig a ligával egyezségre jutva fizetéscsökkentést vállaltak.

Hogy a tévés pénzektől ne essen telejsen el a bajnokság, úgy döntött a liga vezetése, hogy tető alá hozzák az "MLS is Back" fantázianevű rendezvényt. A helyszínnek azt a floridai Orlandót jelölték ki, ahol másfél hónappal ezelőtt még jóval kedvezőbb képet mutatott a koronavírus-helyzet. Az itt található Disneyworld területén lévő ESPN sportkomplexumban zajlik az esemény, természetesen zárt kapuk mögött és teljes karantén mellett. A csapatok csak a nekik kijelölt hotelben és a edzőközpontokban mozoghatnak, a komplexumot nem hagyhatják el. A labdarúgókat és a stábtagokat, valamint az egész személyzetet rendszeresen tetsztelik. A torna egy hónapig tart, a csoportmeccsek eredménye beleszámít az alapszakasz tabellájába, a kieséses kör győztese pedig pénzdíj mellett CONCACAF BL-hellyel is gazdagodik. A tervek szerint az egyhónapos tornát követően az együttesek visszatérnek saját városaikba és ha javul a vírushelyzet, akkor a "hagyományos" módon folytatódik a bajnokság.

Az "MLS is Back"-rendezvényen az eredeti tervek szerint mind a 26 MLS-csapat részt vett volna. Azóta azonban változott a helyzet: Florida ma már az egyik legfertőzöttebb amerikai állam, az új esetszám itt nő a legdinamikusabb mértékben. Ez pedig az MLS rendezvényére is hatással volt. Az FC Dallas megérkezését követően nagyon gyorsan 10 fős pozitív esetszámot produkált, a Nashville SC pedig jelen állás szerint 9 igazolt pozitív fertőzöttnél jár. Egészségügyi óvintézkedés gyanánt mindkét együttest kizárták a tornáról.

A két kizárt együttes 19 játékosát leszámítva a maradék 24 csapat teljes keretéből csak 1 játékos adott le pozitív mintát, a Columbus egyik labdarúgója, ő azóta karanténban van. Friss - meg nem erősített - sajtóértesülés azonban, hogy Baráth Botond és Sallói Dániel együttesénél, a Sporting Kansasnél is találtak egy pozitív esetet, a hondurasi válogatott Roger Espinoza személyében.

Sallói Dániellel készült most következő interjúm még e hír bejelentése előtt készült.

- Milyen az általános biztonsági érzeteted az orlandói "buborékban"?

- Megmondom őszintén, nem érzem magam teljes biztonságban. Egy hotelben vagyunk más csapatokkal, regetegszer ugyanott kondizunk, ugyanazokat a lifteket használjuk. Egyelőre még nincs "buborék" érzetem. Ha eltelik egy-két hét és a továbbiakban nem történik semmi rendkívüli, akkor már rendben leszünk. Annak örülök, hogy mindenki maszkot visel a létesítmény egész területén, ez nagy pozitívum, mert Amerika-szerte ezt sok helyen nem veszik komolyan.

- Említetted, hogy reméled, hogy a jövőben nem lesznek rendkívüli esetek. Mit szóltál a Dallas és a Nashville kizárásához. Mindtkét csapat meccseit azért törölték a torna programjából, mert kiemelkedő esetszámokat produkáltak.

- Érdekes, mert a torna előtt az MLS nem tudta megmondani, hogy milyen esetszám az, ami mellett már kizárnak egy csapatot. Ez kicsit fura volt számomra, de úgy látszik, a 10 körüli esetszám az a bűvös szám, ami után biztonsági okokból már nem számolnak egy együttessel. Jó döntésnek tartom ezen csapatok kizárását, engem és sok csapattársamat is megnyugtatta, hogy ez a döntés született.

- Tudsz egy kicsit mesélni a körülményekről?

- Egy teljesen átlagos hotelben vagyunk. Az eredeti fényűző terveknek búcsút mondhattunk, amikor az NBA kitalálta, hogy ők is a DisneyWorldben szeretnék tartani a saját tornájukat. Ők elsőbbséget élveztek a jobb anyagi lehetőségeik miatt. Minden játékosnak saját szobája van, de ezen kívül semmi különlegességről nem tudok beszámolni.

- Milyen kikapcsolódási lehetőségek vannak, amikor nem tudtok edzeni?

- Összeraktak nekünk úgynevezett "szórakoztató szobákat", ahol lehet ping-pongozni, társasájátékozni, vagy különböző számítógépes játékokkal játszani. Vannak a hotelnek medencéi, egy teqball-asztal, láb-billiárd és hasonlók. Ezek fogják feldobni az ittlétet.

- Milyen biztonsági intézkedéseket tapasztalsz a közvetlen környezetedben?

- Két naponta tesztelnek minket koronavírusra. Emellett kicsit olyan mint egy szigorú osztálykirándulás: általában nem mehetünk ki a szállásról. Szinte a szobánkban kell élni. Ha a csapattársainkkal akarunk lógni, leginkább azt is ott tehetjük meg.

- Az igazolt fertőzötteket elkülönítik?

- Igen, de nem teljesen. A betegek is minden nap lemennek a lifttel a lobbin át felvenni a reggeli-ebéd-vacsora csomagjukat.

- Arról tudsz, hogy van-e olyan fertőzött labddarúgó, aki tüneteket is produkál?

- Nem, erről nincs információm.

- Ahhoz mit szóltál, hogy Carlos Vela, a tavalyi MVP úgy döntött, hogy kihagyja ezt a tornát?

- Számomra nagyon érdekes, hogy ő nem utazott el. Nem ő az egyetlen játékos, akinek várandós a felesége. Nem is tudtam hogy van arra lehetőség, hogy egyes játékosok különböző okokra hivatkozva kihagyhatják a tornát. Kíváncsi lennék, mit szólnak Vela döntéséhez a csapattársai az LAFC-nél...

- Mit volt az első reakciód, amikor meghallottad, hogy ez a torna megrendezésre kerül? 

- Nos, én nagyon szeretek futballozni és utoljára tavaly októberben játszottam tétmeccset. Úgyhogy annak örülök, hogy itt lesz sanszom arra, hogy kivívjam a helyemet a pályára lépő játékosok között. Ha ez eredményes lesz, akkor boldogan megyek haza. Ami a szervezést illeti, többet vártam volna az MLS-től. Úgy érzem, több dolgoban is spóroltak. Sok pénzt bukott a liga és most gazdaságosnak kell lenniüók, hiszen a futball ma már kőkemény üzlet.

- Milyen most az edzettségi szintetek? Ha a szezon elejét vesszük 100 százalékos fizikai kondíciónak, akkor most hány százalékon álltok?

- Mi nagyon jó állapotban vagyunk. Mivel Kansas City-ben már több egészségügyi lazítás is történt, ezért már hetek óta maximális szinten készülhettünk. Megkockáztatom, hogy 100 százalékos fizikai állapotban vagyunk, még tétmeccsek nélkül is. Természetesen ettől függetlenül kell még egy-két találkozó, hogy minden a helyére kerüljön és az erőnlét teljesen visszajöjjön.

- Vermes edző mindig szókimndó szakember hírében állt. Ő mit mondott nektek erről a tornáról és milyen célokat jelölt ki számotokra?

- Peter azt mondta egy célunk van, hogy megnyerjük a tornát. Mindent ennek kell alárendelnünk. A csoportunk nyerhető, a cél az, hogy első helyen végezzünk. Utána pedig oda kell tenni magunkat a kupáért. Ez azért fontos, mert ha nem folytatódik a bajnokság, akkor ez a torna az egyetlen esélyünk arra, hogy biztos CONCACAF Bajnokok Ligája-résztvevők legyünk.
A vírus kapcsán annyit mondott, hogy inkább egymással lógjunk, a torna elején próbáljunk meg nem keveredni más csapatokkal.

- Neked milyen személyes céljaid vannak ezen a rendezvényen?

- Először is szeretnék minél töbet játszani és újra gólt rúgni. Ilyen hosszú kihagyás után nagyon fontos számorma, hogy sikeresen szerepeljek ezen a tornán.

- Amerikában most nagy hangsúlyt kap a fekete egyenjogúsági mozgalom. Az MLS-ben is létrejött egy koalíció mely a fekete játékosok érdekképviseletére koncentrál. Mit szólsz ehhez és mit gondolsz az új szervezet létrejöttéről?

- Nagyon örülök neki, hogy ennyire kinőtte magát ez a mozgalom. Mi, fehér emberek soha nem fogjuk teljesen átélni és átérezni ezt a problémát, az ő fájdalmukat. De nem is mi vagyunk a lényeg ebben a történetben. A lényeg, hogy támogassuk fekete embertársainkat és segítsük őket abban, hogy elérjék a céljaikat. Ha valaki nem érti, miért ez a nagy felháborodás, annak egy dolgot ajánlok: olvasson utána és tanuljon a múltról és a jelenről. Ne gondolja senki, hogy ez egy nagyra fújt lufi, mert ez egy valós és súlyos társadalmi probléma. Nagyon örülök, hogy az MLS is segít az üzenet továbbításában.

Az interjút készítette:
Kun Tamás,
a Jenkifoci szerzője

10 éve történt, hogy egy Gépmadár utcai panelház 10. emeletén végleg beleszerettem az amerikai labdarúgásba. Ugyanis 10 évvel ezelőtt ezen a napon hangzottak el az éterben a legendás angol kommentátor, Ian Darke szavai az USA-Algéria vb-csoportmeccs 91. percében:

"Howard köszöni szépen és lehúzza a labdát...Kidobja a mezőnybe, egészen briliánsan. Landon Donovannél a labda. Lesz még egy sansza az amerikaiknak? Meg tudják csinálni? Jön a beadás...Dempsey lövését blokkolják...De jön Donovan és GÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓL! Óh emberek, elhiszitek ezt? Gyerünk USA, megcsináltátok! Ez egészen hihetetlen, ilyen forgatókönyv a filmekben sincs! Landon Donovan újra lecsapott! Micsoda aranyat érő gól az amerikaiaknak! Kedves nézőink, ha csak most kapcsoltak volna ide, akkor nézzék ezt a visszajátszást: ez az a pillanat, amikor az utolsó percben Donovan bebiztosította az USA helyét a legjobb 16 között. Elmondhatatlanul izgalmas, ami történt!"

De hogy mi a háttere a fenti epikus monológnak? A helyszín Dél-Afrika, a 2010-es világbajnokság. Az amerikaiak egy csoportban voltak Angliával, Szlovéniával és Algériával. Angliával 1-1-es döntetlent játszottak, majd következett Szlovénia, akik ellen 0-2-ről sikerült visszajönni 2-2-re a második félidőben. Sőt, a jenkik a győztes gólt is megszerezték, de azt érthetetlen okból visszavonta a Maliból érkezett Coulibaly bíró. Így fordultak rá az utolsó körre, ahol az amerikaiknak győzelem kellett Algéria ellen. Ha nem nyernek, zsinórban a második vébéjükön esnek ki a csoportkörben, szégyenszemre. Viszont ha diadalt aratnak, akkor 1930-at követően először nyernek meg egy világbajnoki csoportot.

A mérkőzésen hatalmas amerikai fölény volt az algériaiak ellen. A jenkik a 20. percben szabályos gólt szereztek, de Clint Dempsey találatát egy "képzelt les" miatt visszafújta a játékvezető. A videófelvételek ezt azonnal cáfolták az ítélet helyességét, de ekkor még nem alkalmaztak videóbírót. A jenki nyomás a második félidőre állandósodott, de az utolsó passzok valahogy mindig elakadtak. Egészen a 91. percig, amikor egy tankönyvbe illő kontratámadás végén Howard-Donovan-Altidore-Dempsey volt a labda útja, majd Dempsey kipattanó lövését Donovan rúgta az üres kapuba.

"Amikor a 90. percben ráfejelte a labdát a kapunkra az algériai csatár, akkor tudtam: két dolog történhet. Bemegy és kikapunk, vagy Howard lehúzza. Viszont ha az utóbbi történik, akkor készen kell állnom." - fogalmazott később Donovan.

"Landon és én hosszú évek óta játszottunk együtt. Az ificsapattól a felnőtt válogatottig. Van egy erős kapcsolat közöttünk. Ismerjük egymás mozgását a pályán. Tudtam, hova várja a labdát ő pedig pontosan tudta, meddig tudom kidobni azt. Megvolt a tökéletes egyensúly. És tudtam, hogy ő lehet az, aki megnyitja előttünk ezt az utolsó esélyt." - mondta Howard.

"Kicsit hosszan vettem át a labdát, de aztán lendületet vettem és lehagytam a védőmet. Három opcióm volt. Buddle a balszélen, Dempsey középen és Altidore jobbra. Clint lekötötte a középső védőket, Buddle elvitte az embert a baloldalon, így meg tudtam játszani a legegyszerűbb passzt: Altidore-t indítottam" - meséli Donovan.

Jozy Altidore pedig lement az alapvonal felé és középre lőtte a labdát. Valahova az algériai kapus és Clint Dempsey közé. A texasi támadó rá jellemző önfeláldozó becsúszással kotorta kapu felé a játékszert, azonban M'Bohli kapus blokolta a kiísérletet, a labda kipördült az ötös környékére. És ekkor...megállt az idő.

"Örökkévalóságnak tűnt" - idézte fel Jesse Marsch, az amerikai válogatott akkori pályaedzője. "Csak ott állt a labda az ötösön. Valójában egy szempillantásnyi idő volt, de nekünk olyannak tűnt, mintha megállt volna körülöttünk minden. Csak vártuk, hogy mi fog történni."

Majd a semmiből hirtelen feltűnt Landon Donovan a második hullámban és a hálóba vágta a labdát!

"Kellően gyorsan értem oda a kapu elé ahhoz, hogy nem kellett átgondolnom a mozdulatot. Ha több időm lett volna, talán filozofálni kezdek róla és elrontom. Azonban pont abban abban a helyzetben voltam, amikor az ösztönök diktálnak. Se nem túl távol, sem nem túl közel. Pont aranymetszésben."

A 90. percben még kiesésre álltak az amerikaiak, a 91. percben pedig már megnyerték a csoportot. Ez volt minden idők egyik legdrámaibb csoportkörös vb-fordulata.

"A legtisztább öröm és boldogság szakadt ki belőlem. Szerintem sosem futottam olyan gyorsan, mint ahogy akkor szaladtam a szögletzászló felé." - mesélte a gólszerző, akit aztán megrohamozott a teljes amerikai csapat.

Mondhatnánk, hogy "kicsi a rakást" játszottak, de ez bizony egy irgalmatlanul nagy kupac volt...

Donovan góljából valóságos amerikai legenda lett, a jenki szurkolók mai napig jó szívvel emlékeznek rá, a legtöbb szavazáson ott van a top 3 legemlékezetesebb amerikai gól között. No nem a szépsége, hanem a drámaisága és jelentősége miatt. A gól Landon Donovan országos ismertségét is tovább erősítette, egy olyan sportág képviselőjeként, mely még akkor sem tartozott az amerikai topsportok közé. A gólt ünneplő tömegekről fantasztikus videók kerültek fel a videómegosztókra.

"Ezek a srácok sosem adják fel és ezt most ismét bebizonyították. Kicsit aggódtam, hogy üres kézzel távozunk innen, de a játékosaim máshogy gondolták és egy pillanatra sem adták fel a hitüket." - fogalmazott a meccs után Bob Bradley, az amerikai válogatott szövetségi kapitánya,

A mérkőzést a lelátóról nézte meg a korábbi amerikai elnök, Bill Clinton, aki maga is a mámor hatása alá került.

"Elvesztettem a hangomat a meccs végén. A gólig nagyon diplomatikusan szurkoltam, igazi politikushoz méltó módon. Ellenben utána, amikor az az átkozott labda bement..." - emlékezett vissza később az egykori elnök.

Clinton a meccs után az öltözőben is meglátogatta a csapatot. Erről a különleges alkalomról Tim Howard is beszélt önéletrajzi könyvében:

"A meccs után valaki behozott egy csomó Budweisert az öltözőbe. Elkezdtünk iszogatni. Erre a csapatkapitányunk, Carlos Bocanegra bejelentette, hogy az Egyesült Államok korábbi elnöke, Bill Clinton ott áll az ajtó előtt és szeretne gratulálni nekünk. Mondtam neki, hogy 'mire vársz, hívd már be'. Erre Carlos mondta az Elnök Úrnak, hogy jöjjön be és igyon velünk egy sört. Clinton nem tétovázott, levette a zakóját és vagy fél órát sörözött és beszélgetett velünk az öltözőben." - írta a könyvében Howard.

Maga a korábbi elnök így emlékszik vissza a különleges ünneplésre:

"Így igaz, ittam egy-két sört a srácokkal az öltözőben. Mindannyian arról beszéltek, hogy ezt a sikert a csapategységnek és a csapatszellemnek köszönhetik. És ebben nagyon igazuk volt. Magával ragadó volt az a boldogság és ez a testvériség, amit együtt éltek meg." - fogalmazott Clinton.

És mindez nem csak Clintont ragadta magával. Szerintem annak a bizonyos Gépmadár utcai panelháznak a 10. emeletén mindenki tudta, hogy valami különleges történt. A reakcióm és annak hangereje legalábbis tett róla. Így visszagondolva, kész szerencse, hogy épp nem volt otthon az akkor szomszédunkban lakó rendőrtiszt. Mert ha otthon lett volna, talán fegyvert ránt és átjön, mert azt hiszi éppen gyilkolnak valakit.

De ami engem illet, éppen az ellenkezője történt. Valami megszületett. 

A cikket írta:
Kun Tamás,
a Jenkifoci blog szerzője

Felhasznált irodalom:
The Athletic
ESPN
Tim Howard: A Life Of Saving Goals and Achieving Them

Ő az amerikai labdarúgó-bajnokság, a Major League Soccer egyik lefoglalkoztatottabb riportere. A liga játékosainak humanitárius tevékenységét bemutató dokumentumfilmje a közelmúltban kiemelt díjat kapott a 41. Telly Awardson. Készített már interjút olyan világsztárokkal, mint Zlatan Ibrahimovic, Wayne Rooney, vagy Tim Howard. Ráadásul utóbbihoz hasonlóan ő is magyar származású. Magyar nagypapája elképesztő élettörténetéről és saját karrierjéről maga Jillian Sakovits beszélt a Jenkifocinak adott exkluzív interjújában.

- Népszerű podcastedben, a The Call Up-ban többször említetted már, hogy magyar származású vagy, beszélnél nekünk erről bővebben?

- Apai ágon vagyok magyar származású. A nagymamám és a nagypapám ugyanabból a faluból származnak, mindketten nyugat-magyarországi Szentpéterfán születtek. De annyi csavar van a történetben, hogy nem ott, hanem New Yorkban találkoztak. A nagypapám a kommunista Magyarországról menekült Észak-Amerikába 1949-ben, a nagymamám viszont ekkoriban már itt élt. Papa Kanadában kapott menedékjogot. Nem sokkal ezután megtudta, hogy létezik egy szentépterfai közösség New Yorkban. Fel akarta őket keresni, mert a nagymamám családja egykoron megsegítette a nagypapámék szüleit, amikor leégett a házuk. Papa úgy gondolta, hogy a Kanadában megkeresett pénzéből visszafizeti ezt a segítséget. Amikor New Yorkba ment törleszteni az adósságot, akkor találkozott a mamával. 1951-ben házasodtak össze.

- Említetted, hogy nagypapád menekülni kényszerült Magyarországról. Mesélsz egy kicsit az ő történetéről?

- Papa története egy egészen elképesztő história. Sakovits Lajosnak hívták, 1927-ben született Szentpéterfán. Már fiatalon sokat küzdött a kommunista elnyomás ellen, igazi szabadságharcos volt. A nagybátyja Harangozó Ferenc pap volt, aki nem volt más, mint a híres Mindszenty bíboros titkára. Papa sokat segített a nagybátyának abban, hogy politikai üldözötteket, papokat és a Szovjetunió ellenségének kikáltott személyeket Ausztriába szöktessenek. Aztán egy nap utolérte őket a kommunista titkosrendőrség. A nagybátyját letartóztatták, elitélték és a szibériai gulágra hurcolták. Ő maga viszont egy szerencsés körülménynek köszönhetően megmenekült: a titkosrendőrség Harangozó Lajos néven kereste őt, miközben őt Sakovits Lajosnak hívták. A titkosrendőrség a városházára ment, hogy információt szerezzenek a hollétéről. A városházán viszont papának volt egy barátja, aki időben értesítette őt a veszélyről. Aznap éjszaka egy pajtában aludt, majd elköszönt édesanyjától és nekiindult a határnak Ausztria felé. Onnan előbb Kanadába vitte az útja, majd New Yorkba a mamához. Csak a '90-es években tért vissza Magyarországra, az anyukájával soha többet nem találkozott.

- Az Instagram-oldaladon láttam egy bejegyzést, amiben megemlítetted, hogy a nagypapád részt vett a Szabadság-szobor felújításában. Mesélt erről neked anno?

- Papa nem volt az a kérkedős típus, így erről is keveset mesélt. Tudni kell róla, hogy szakmai végzettség nélkül és nagyon csekély angoltudással érkezett az Egyesült Államokba. Egy acélműben kezdett el dolgozni Bronxban. Ő volt a legalacsonyabb fizetésű alkalmazott. Mire visszavonult, már ő volt az acélmű vezetője. Amikor a '80-as években felújították a Szabadság-szobrot, akkor ő művezetőként vett részt a munkálatokban. A szobor fáklyájához egy nagyon szűk lépcsősor visz fel. Amikor egyszer gyerekként papával felmentünk oda, rámnézett és azt mondta: "tudod Jillian, ezt a a lépcsősort papa építette". Van benne valami költői, hogy magyar menekültként, mindenféle végzettség és nyelvtudás nélkül érkezett Amerikába és aztán sok-sok évvel később művezető volt az egyik legnagyobb amerikai nemzeti jelkép felújításán. Méghozzá azon jelkép felújításán, ami sok más menekült számára magát a szabadságot és az új életet jelentette.

- Te magad jártál már Magyarországon?

- Eddig egyszer voltam az országban, 2010-ben. Nagypapának három testvére volt, a két fivére szintén eljutott Amerikába, a lánytestvére viszont Magyarországon élte le az életét. Lett saját családja és születtek gyerekei. 2010-ben Spanyolországban voltam cserediák, amikor a nővéremmel együtt rátaláltunk a Facebookon a másod-unokatestvéreimre. Egy hirtelen ötlettől vezérelve úgy döntöttem, meglátogatom őket. Újév napján Magyarországra utaztam a nővéremmel és találkoztunk velük. Azelőtt soha nem láttak engem, nem ismertek egyáltalán, mégis borzasztóan vendégszeretőek voltak velem. Az unokatesóim kölcsönkértek egy autót egy barátjuktól, hogy eljöjjenek értem a reptérre, aztán egy másik barátjuk budapesti lakásában aludtunk. Mindenki segíteni akart, mindenki arra törekedett, hogy jól érezzük magunkat. Nem csak az unokatesóim, hanem az ismerőseik is. Ez a fajta magyaros vendégszeretet, ez a fajta segíteni akarás lenyűgözött engem. Aztán elmentünk Szentpéterfára is, ahol ebből csak még többet kaptunk. A faluban maximum 100 ház van és szerintem legalább a negyedében jártunk. Mindenki ismerte a nagypapámat és mindenki kíváncsi volt ránk. Gyorsan elterjedt a hír, hogy a faluban vannak Sakovits Lajos unokái, egyenesen Amerikából. Így házról-házra jártunk. Mivel nem beszélünk magyarul, fogalmunk sem volt arról, mi történik körülöttünk. De minden házban vendégül láttak minket némi alkoholra meg egy kis süteményre. A vége felé már szinte rosszul voltunk, de nem akartuk visszautasítani őket.

- A látnivalók tekintetében mi jelentette a legnagyobb élményt számodra Magyarországon?

- Budapesten a Duna látványa magával ragadott. Persze, az ember látja fényképeken, meg a tévében, de teljesen más élőben. Az egész környezete, a Parlamenttel együtt már-már ikonikus volt. Szentpéterfán pedig az a ház jelentette számomra a legtöbbet, ahol a nagypapám felnőtt.

- Tanultál valami magyar szót vagy kifejezést az ittléted alatt?

- A kedvenc szavam az "aranyos". Az amerikai lányok nagyon gyakran használják a "cute" kifejezést, amikor valami szép, vagy érdekes helyet akarnak jellemezni. Úgyhogy amikor Budapesten az unokatesóim elvittek egy-egy kis pékségbe, vagy boltba, akkor mindig mondtam, hogy ez milyen "cute". Ők pedig fogták magukat és megtanították nekem a magyar megfelelőjét. Ezen kívül a "szia" a másik kedvencem, mert nagyon hasonlít az angol "see you"-ra.

- Térjünk rá a karrieredre, mi vonzott a labdarúgás világába, mindig az volt a terved, hogy sportriporter leszel?

- Mondjuk úgy, hogy az volt az álmom, hogy a televízióban dolgozzak. De tervnek nem nevezném, mert olyan távolinak és valószerűtlennek tűnt. A magyar nagypapámnak óriási szerepe volt abban, hogy érdeklődni kezdtem a labdarúgás iránt. Amikor egy meccs volt a tévében, ő mindig megnézte. És a labdarúgó-közvetítés bizony nagy ritkaságnak számított annak idején az Egyesült Államokban. Ötéves koromban én is elkezdtem focizni és imádtam.

Egészen az egyetem végéig játszottam. De utána felhagytam vele, mert úgy voltam, hogy keresnem kell valami munkát. Produkciós asszisztensként helyezkedtem el, késő esti baseball-összefoglalókat vágtam össze aprópénzért. Közben még mindig a szüleimnél laktam. Később dolgoztam egy helyi hírtelevíziónál is. Sok mindent kipróbáltam, hogy tapasztalatot szerezzek és megpróbáljak a sportvilágban elhelyezkedni. Végül megkaptam a lehetőséget, hogy kamera előtt szerepeljek. És meg kell mondjam, elsőre borzalmasan teljesítettem. De a sportok iránti szenvedélyem és az eltökéltségem átsegített a nehézségeken és egyre kényelmesebben éreztem magam a szerepkörömben. Közben a labdarúgás egyre népszerűbb lett és egyre több lehetőség adódott, hogy a labdarúgás környékén dolgozzak. Én pedig megragadtam ezeket.

- Hogy kerültél az MLS kötelékébe?

- 2015-ben kezdtem el a Major League Soccernek dolgozni. Az előtte lévő évben műsorvezető lehettem az NHL egyik késő esti online műsorában. Azonban az egész projekt csak egy évig tartott. Nagyon csalódott voltam, hogy véget ért. Elkezdtem kérdezősködni, hogy hátha tud valaki valami álláslehetőséget a sportvilágon belül. Valaki pedig azt mondta, hogy az MLS-nél érdemes próbálkozni. Úgyhogy fogtam magam és megkerestem az összes felvételt, amelyben bármilyen labdarúgással kapcsolatos interjút vagy riportot készítettem. Anno még a gimnáziumban 14 éves koromban készítettem interjút a suli csapatának játékosaival, úgyhogy azt is előkerestem. Csináltam egy bemutatkozó videót ebből a kis gyűjteményből és beküldtem a ligának. Utána interjúkra jártam, hat hónapig csak tapogatózó megbeszélések folytak, míg 2015 októberében felhívtak és azt mondták, hogy az alapszakasz utolsó fordulójában, a Döntés Napjának nevezett eseményen kellene nekik egy ember Portlandbe. Megkérdezték, hogy el tudnék-e utazni Oregonba, hogy tudósítsak a meccsről. Tudni kell, hogy ez egy sorsdöntő találkozó volt a Portland Timbers számára. Az eredménytől függően vagy bejutnak a rájátszásba, vagy lemaradnak róla. Utóbbi esetben pedig szinte biztosan kirúgják az edzőt, Caleb Portert. Szóval hatalmas súlya volt a meccsnek. És engem küldtek oda, aki alig ismert néhány játékost meg stábtagot. Nem túlzás, hogy bedobtak a mélyvízbe. Szerencsére a Timbers megnyerte a meccset, bejutott a rájátszásba, mi több, egészen a döntőig meneteltek, amit aztán meg is nyertek. És mivel az MLS-nek tetszett a Döntés Napján mutatott teljesítményem, a rájátszás-meccsekre is engem küldtek vissza Oregonba. Szóval mondhatjuk, hogy a Timbers mentelése nyitotta meg az utat az MLS-karrierem számára.

- Ez volt az a rájátszás, aminek az első meccsén a Timbers a Sporting KC-vel játszott, amelynek mezében a magyar Németh Krisztián is gólt lőtt!

- Igen, emlékszem rá, egészen őrült találkozó volt. És a végén maratoni tizenegyespárharc döntött, aminek során a Sporting KC egyik játékosa kettős kapufát lőtt. Tiszta őrület volt, tombolt a lelátó. Én meg körbenéztem és azt kérdeztem magamban... vajon minden MLS-meccsen ez megy?

- MLS-karriered során rengeteg híres játékossal készíthettél interjút. Beszélgettél Zlatannal, Rooney-val, Josef Martinezzel, Tim Howarddal, Nanival, Landon Donovannel és másokkal. Ki volt a legkellemesebb meglepetés számodra, ki volt a legbarátságosabb?

- Ez egy nagyon jó kérdés. Nehéz lenne választani. Az biztos, hogy az MLS játékosai - köztük a legnagyobb sztárok is - pontosan tudják, hogy a bajnokságot és a sportágat népszerűsíteni kell, ez az ő érdekük is. Amikor Zlatannal készítettem interjút, épp egy vesztes meccsen voltak túl. Mégis válaszolt 2-3 kérdésre, nem forgatta a szemét közben és nem tehernek fogta fel ezt az egészet. Ugyanígy volt vele Nani és Wayne Rooney is. Azért azt Zlatan kapcsán el kell mondanom, hogy a riporterek körében ő a legfélelmetesebb beszélgetőpartner. Nem azért, mert bunkón viselkedne, vagy ilyesmi. De sosem néz a szemedbe, hanem a távolba révedve válaszol, mintha egy teljesen másik világban, a saját világában járna.

Ami a kellemesebb interjúalanyokat illeti, nos itt mondhatom például Tim Howardot, aki elképesztően barátságos. Anno Coloradóban készítettem vele interjút a Tourette-szindrómáról. Amikor bemutatásra került a végleges riport, írt egy üzenetet, hogy remek munkát végeztem. Semmi nem kötelezte erre, csak figyelmesség volt a részéről. Aztán néhány évvel később vendéget kerestünk a podcastünkbe, a The Call Up-ba. Utolsó pillanatos dolog volt, mert valaki lemondta. Írtam egy üzenetet Timnek az egyik közösségi oldalán, hogy ráérne-e. Ő pedig szinte azonnal válaszolt. Sajnos nem ért rá, de időt szánt arra, hogy válaszoljon és elmondja, hogy nagyon szívesen szerepelne az adásban, de sajnos nem ér rá. Aztán néhány epizóddal később vendégünk volt. A lényeg, hogy ő egy illedelmes és remek fickó, aki közben az amerikai labdarúgás egyik legismertebb és legjelentősebb alakja.

- Tudod, hogy Tim édesanyja magyar?

- Igen. Sőt, még említettem is neki anno a Tourette-ről szóló interjú során, hogy nekem is magyar gyökereim vannak. Nagyon büszke a származására, sokszor emlegeti.

- És Peter Vermesnek volt szerencséd ugyanezt elmondani?

- Igen, de Peterről azért tudni kell, hogy ő nagyon profi és csak a labdarúgással foglalkozik. Szóval, amikor mondtam neki, hogy én is magyar származású vagyok, azt válaszolta, hogy "nahát, ez klassz" és már vissza is tért a focira. De azt tudom, hogy Peter nagyon odafigyel a magyarokra és fontos számára ez a fajta családi örökség.

- A magyar MLS-játékosokkal készítettél már interjút?

- Németh Krisztiánnal azt hiszem csak egyszer-kétszer beszélgettem. Sallói Dániel viszont nemrég vendégünk volt a podcastben és többször készítettem vele interjút meccsek után is. Vele rögtön megvolt az a bizonyos "magyar kapcsolat". Csak mondtam neki, hogy "szia" és rögtön egy hullámhosszon voltunk. Csodás dolog, hogy egy ilyen kis országból származó emberek megtalálhatják egymást a világ különböző pontjain.

- Mit gondolsz, miért árasztották el az utóbbi időben a magyar játékosok az MLS-t?

- Azt gondolom, hogy részben a technológia fejlődésének is szerepe van ebben. Már egyre több bajnokságot lehet nézni világszerte és egyre nagyobb mélységben lehet felderíteni az ott futballozó játékosokat. A másik tényező, hogy egy ilyen játékoshullám elindításához elég egy ember. Peter Vermes remek kapcsolatokkal rendelkezik Magyarországon, ő idehozta Németh Krisztiánt, aki jól teljesített, ezt látva a Chicago leszerződtette Nikolicsot, aki gólkirály lett, majd megérkezett Sallói Dániel. Szóval mindig egy emberrel kezdődik a dolog.

- Kicsit témát váltva, most világszerte komoly krízist okoz a Koronavírus, mellyel kapcsolatban neked személyes tapasztalatod is volt, hiszen márciusban a közösségi oldaladon számoltál be arról, hogy elkaptad a betegséget. Miért volt fontos számodra, hogy erről nyíltan beszélj?

- Igen, márciusban valóban beteg lettem. Ahogy New Yorkban rengeteg ismerősöm is. Nagyon ijesztő dolog, megrémíti az embereket. Sokan levegőt sem tudnak venni ahogy egyre betegebbek lesznek. Szerencsére nálam enyhébb tünetek jelentkeztek, egy-két hétig nagyon nem éreztem jól magam, de sosem jutottam el addig a pontig, hogy úgy érezzem, kórházba kell mennem. Szerencsés voltam, mert mások borzasztó dolgokon mentek keresztül. És hála Istennek senkinek sem adtam át a fertőzést, számomra ez volt a legnagyobb megkönnyebbülés.

Hogy miért beszéltem róla a nyilvánosság előtt? Az egyik célom az volt ezzel, hogy valamennyire csökkentsem a betegség miatti rettegést az emberekben. Azt akartam üzenni, hogy "nézzetek rám, én elkaptam a betegséget, de nagyjából jól vagyok". Igen, voltak napok, amiket végigaludtam, volt idő, amikor nagyon fájt a torkom, de a lényeg, hogy át lehetett vészelni. Amerikában nagyon sokan féltek, főleg New Yorkban. Ugyanis kormányzat arra utasította az egészségügyi szerveket, hogy csak azokat az embereket kötelező tesztelni, akik már kórházba kerültek. Emiatt torzak voltak a számok, az emberek azt látták, hogy aki elkapja a betegséget, az biztosan kórházi kezelésre szorul és sokan meg is halnak. Én is csak azért csináltattam tesztet, mert viszonylag hosszú ideig húzódott a rosszullétem és a családom végül rávett, hogy kivizsgáltassam magam. Szóval ez volt a másik ok a bejelentésem mögött. Fel akartam hívni a figyelmet arra, hogy az, hogy fiatal vagy és relatíve enyhébbek a tüneteid, az nem zárja ki, hogy koronavírusod van. És amennyiben ez a helyzet, akkor bizony bárkit megfertőzhetsz, még olyanokat is, akik esetleg idősebbek, vagy gyengébb az immunrendszerük. Mindannyiunknak felelősen kell viselkedni, de ezzel együtt nem szabad rettegni.

- Szerencsére kellemes meglepetésben is volt részed az elmúlt időszakban, hiszen ezüstkategóriás díjazást kaptál a 41. Telly Awardson a "Túl a lelátókon" (Beyond the Stands) című dokumentumfilm-sorozatodért. Mit jelentett számodra ez az elismerés?

- Ez a sorozat egy igazi szenvedély-projekt számomra. Szívből csinálom. Félreértés ne essék, szeretek az oldalvonal mellett interjúkat készíteni, de ez a projekt lehetővé tette számomra, hogy úgy érezzem, valami icipici-módon hozzá tudok járulni a világ változásához. Meg tudtam mutatni, milyen sok humanitárius munkát végeznek az MLS játékosai, milyen sok területen próbálnak változást elérni, milyen sok embernek próbálnak segíteni. Olyan kérdésekre és problémákra hívhattam fel a figyelmet, amelyek nagyon fontosak voltak számomra.

Szóval örültem ennek a díjnak, de ezt az elismerést nem kaphattam volna meg a Major League Soccerben futballozó játékosok odaadó társadalmi munkája nélkül. Az ő történetüket mutattam be. Sztori nélkül pedig nincs dokumentumfilm.

- A sorozatnak köszönhetően több országban is forgathattál melyik epizód, melyik helyszín volt számodra a leginkább különleges?

- Nehéz lenne választani. Jártunk Jordániában egy szíriai menekülteket elszállásoló táborban, az nagyon mélyen érintett engem. De meglátogattunk egy borzasztóan elszegényedett hondurasi régiót is, amit teljesen tönkretettek a bandaháborúk. Azonban ami leginkább nagy hatással volt rám, az Ghána volt, ahova Jonathan Mensah-val, a Columbus Crew ghánai válogatott hátvédjével látogattam el.

Jonathan egy héttel az érkezésünk előtt házasodott meg és kihagyta a saját nászútját, csak hogy leforgathassuk az anyagot az általa létrehozott alapítványról, mely a szegény sorsú ghánai gyermekeken és árvákon hivatott segíteni. A forgatás után nem sokkal mennie is kellett vissza Amerikába, hogy megkezdje a felkészülést az új szezonra. Ő pedig az újdonsült feleségével minket furikázott ebben a pár napban, ahelyett, hogy a nászútját töltötte volna. Egészen különleges volt látni, hogy ez milyen sokat jelentett számára.

- Ha már a társadalmi témák szóba kerültek... Amerikában ezekben a napokban egészen rendkívüli napokat élnek az emberek. A rendőri erőszak áldozatává váló George Floyd halála országos tiltakozásokat váltott ki. Az Instagramodon láttam, hogy te is részt vettél egy megmozduláson. Miért volt ez fontos számodra?

- Az előzőekben már említettem, hogy milyen büszke voltam a nagypapámra, aki a magyar emberekért és a magyarok szabadságáért harcolt. Most az én országomban látom azt, hogy egy társadalmi csoportot, a fekete bőrszínű embereket megkülönböztetik, üldözik. Ráadásul ez már történelmi távlatokra nyúlik vissza. Hogyan tudnék ilyen örökséggel a szívemben néma maradni? Ez az utóbbi évtizedek egyik leginkább embert próbáló időszaka világszerte. Az emberek izolálva vannak a Föld minden táján. Karanténban, olykor elválasztva egymástól. De a Minnesotában történt tragédia után minden még rosszabb lett. Amerikában megint megöltek egy fegyvertelen fekete férfit a rendőrök. A rasszizmus létező probléma ebben az országban.

Aki ezt tagadja, vagy figyelmen kívül hagyja, az maga is a probléma része. Épp ezért nem fogok csöndben maradni, kiállok a fekete embertársaimért, mert ennek a helyzetnek véget kell vetnünk. Az a legkevesebb, hogy tudatom mindenkivel az álláspontomat. Hogy felemelem a hangom. De persze ennél jóval több cselekvésre van szükség mindenkitől, magamat is beleértve.

- Beszélgetésünket zárva üzensz valamit a magyarországi MLS-rajongóknak?

- Először is küldök mindenkinek egy hatalmas "sziát". És arra kérlek Titeket, hogy kövessetek az Instagramon és a Twitteren, tartsuk a kapcsolatot, legyünk egyre többen! Olyanok vagytok számomra, mint a nagy családom, sokat gondolok rátok és Magyarországra!

Jilliant a következő közösségi felületeken követhetitek:
https://twitter.com/JillianSakovits/
https://www.instagram.com/jilliansakovits/

Díjazott dokumentumfilm-sorozatát, a Beyond the Stands-et itt nézhetitek meg:
https://www.mlssoccer.com/videos/beyond-the-stands

Podcastjét pedig itt hallgathatjátok:
https://www.mlssoccer.com/series/the-call-up

Az interjút készítette: 
Kun Tamás, a Jenkifoci blog szerzője