Ő az amerikai labdarúgó-bajnokság, a Major League Soccer egyik lefoglalkoztatottabb riportere. A liga játékosainak humanitárius tevékenységét bemutató dokumentumfilmje a közelmúltban kiemelt díjat kapott a 41. Telly Awardson. Készített már interjút olyan világsztárokkal, mint Zlatan Ibrahimovic, Wayne Rooney, vagy Tim Howard. Ráadásul utóbbihoz hasonlóan ő is magyar származású. Magyar nagypapája elképesztő élettörténetéről és saját karrierjéről maga Jillian Sakovits beszélt a Jenkifocinak adott exkluzív interjújában.

- Népszerű podcastedben, a The Call Up-ban többször említetted már, hogy magyar származású vagy, beszélnél nekünk erről bővebben?

- Apai ágon vagyok magyar származású. A nagymamám és a nagypapám ugyanabból a faluból származnak, mindketten nyugat-magyarországi Szentpéterfán születtek. De annyi csavar van a történetben, hogy nem ott, hanem New Yorkban találkoztak. A nagypapám a kommunista Magyarországról menekült Észak-Amerikába 1949-ben, a nagymamám viszont ekkoriban már itt élt. Papa Kanadában kapott menedékjogot. Nem sokkal ezután megtudta, hogy létezik egy szentépterfai közösség New Yorkban. Fel akarta őket keresni, mert a nagymamám családja egykoron megsegítette a nagypapámék szüleit, amikor leégett a házuk. Papa úgy gondolta, hogy a Kanadában megkeresett pénzéből visszafizeti ezt a segítséget. Amikor New Yorkba ment törleszteni az adósságot, akkor találkozott a mamával. 1951-ben házasodtak össze.

- Említetted, hogy nagypapád menekülni kényszerült Magyarországról. Mesélsz egy kicsit az ő történetéről?

- Papa története egy egészen elképesztő história. Sakovits Lajosnak hívták, 1927-ben született Szentpéterfán. Már fiatalon sokat küzdött a kommunista elnyomás ellen, igazi szabadságharcos volt. A nagybátyja Harangozó Ferenc pap volt, aki nem volt más, mint a híres Mindszenty bíboros titkára. Papa sokat segített a nagybátyának abban, hogy politikai üldözötteket, papokat és a Szovjetunió ellenségének kikáltott személyeket Ausztriába szöktessenek. Aztán egy nap utolérte őket a kommunista titkosrendőrség. A nagybátyját letartóztatták, elitélték és a szibériai gulágra hurcolták. Ő maga viszont egy szerencsés körülménynek köszönhetően megmenekült: a titkosrendőrség Harangozó Lajos néven kereste őt, miközben őt Sakovits Lajosnak hívták. A titkosrendőrség a városházára ment, hogy információt szerezzenek a hollétéről. A városházán viszont papának volt egy barátja, aki időben értesítette őt a veszélyről. Aznap éjszaka egy pajtában aludt, majd elköszönt édesanyjától és nekiindult a határnak Ausztria felé. Onnan előbb Kanadába vitte az útja, majd New Yorkba a mamához. Csak a '90-es években tért vissza Magyarországra, az anyukájával soha többet nem találkozott.

- Az Instagram-oldaladon láttam egy bejegyzést, amiben megemlítetted, hogy a nagypapád részt vett a Szabadság-szobor felújításában. Mesélt erről neked anno?

- Papa nem volt az a kérkedős típus, így erről is keveset mesélt. Tudni kell róla, hogy szakmai végzettség nélkül és nagyon csekély angoltudással érkezett az Egyesült Államokba. Egy acélműben kezdett el dolgozni Bronxban. Ő volt a legalacsonyabb fizetésű alkalmazott. Mire visszavonult, már ő volt az acélmű vezetője. Amikor a '80-as években felújították a Szabadság-szobrot, akkor ő művezetőként vett részt a munkálatokban. A szobor fáklyájához egy nagyon szűk lépcsősor visz fel. Amikor egyszer gyerekként papával felmentünk oda, rámnézett és azt mondta: "tudod Jillian, ezt a a lépcsősort papa építette". Van benne valami költői, hogy magyar menekültként, mindenféle végzettség és nyelvtudás nélkül érkezett Amerikába és aztán sok-sok évvel később művezető volt az egyik legnagyobb amerikai nemzeti jelkép felújításán. Méghozzá azon jelkép felújításán, ami sok más menekült számára magát a szabadságot és az új életet jelentette.

- Te magad jártál már Magyarországon?

- Eddig egyszer voltam az országban, 2010-ben. Nagypapának három testvére volt, a két fivére szintén eljutott Amerikába, a lánytestvére viszont Magyarországon élte le az életét. Lett saját családja és születtek gyerekei. 2010-ben Spanyolországban voltam cserediák, amikor a nővéremmel együtt rátaláltunk a Facebookon a másod-unokatestvéreimre. Egy hirtelen ötlettől vezérelve úgy döntöttem, meglátogatom őket. Újév napján Magyarországra utaztam a nővéremmel és találkoztunk velük. Azelőtt soha nem láttak engem, nem ismertek egyáltalán, mégis borzasztóan vendégszeretőek voltak velem. Az unokatesóim kölcsönkértek egy autót egy barátjuktól, hogy eljöjjenek értem a reptérre, aztán egy másik barátjuk budapesti lakásában aludtunk. Mindenki segíteni akart, mindenki arra törekedett, hogy jól érezzük magunkat. Nem csak az unokatesóim, hanem az ismerőseik is. Ez a fajta magyaros vendégszeretet, ez a fajta segíteni akarás lenyűgözött engem. Aztán elmentünk Szentpéterfára is, ahol ebből csak még többet kaptunk. A faluban maximum 100 ház van és szerintem legalább a negyedében jártunk. Mindenki ismerte a nagypapámat és mindenki kíváncsi volt ránk. Gyorsan elterjedt a hír, hogy a faluban vannak Sakovits Lajos unokái, egyenesen Amerikából. Így házról-házra jártunk. Mivel nem beszélünk magyarul, fogalmunk sem volt arról, mi történik körülöttünk. De minden házban vendégül láttak minket némi alkoholra meg egy kis süteményre. A vége felé már szinte rosszul voltunk, de nem akartuk visszautasítani őket.

- A látnivalók tekintetében mi jelentette a legnagyobb élményt számodra Magyarországon?

- Budapesten a Duna látványa magával ragadott. Persze, az ember látja fényképeken, meg a tévében, de teljesen más élőben. Az egész környezete, a Parlamenttel együtt már-már ikonikus volt. Szentpéterfán pedig az a ház jelentette számomra a legtöbbet, ahol a nagypapám felnőtt.

- Tanultál valami magyar szót vagy kifejezést az ittléted alatt?

- A kedvenc szavam az "aranyos". Az amerikai lányok nagyon gyakran használják a "cute" kifejezést, amikor valami szép, vagy érdekes helyet akarnak jellemezni. Úgyhogy amikor Budapesten az unokatesóim elvittek egy-egy kis pékségbe, vagy boltba, akkor mindig mondtam, hogy ez milyen "cute". Ők pedig fogták magukat és megtanították nekem a magyar megfelelőjét. Ezen kívül a "szia" a másik kedvencem, mert nagyon hasonlít az angol "see you"-ra.

- Térjünk rá a karrieredre, mi vonzott a labdarúgás világába, mindig az volt a terved, hogy sportriporter leszel?

- Mondjuk úgy, hogy az volt az álmom, hogy a televízióban dolgozzak. De tervnek nem nevezném, mert olyan távolinak és valószerűtlennek tűnt. A magyar nagypapámnak óriási szerepe volt abban, hogy érdeklődni kezdtem a labdarúgás iránt. Amikor egy meccs volt a tévében, ő mindig megnézte. És a labdarúgó-közvetítés bizony nagy ritkaságnak számított annak idején az Egyesült Államokban. Ötéves koromban én is elkezdtem focizni és imádtam.

Egészen az egyetem végéig játszottam. De utána felhagytam vele, mert úgy voltam, hogy keresnem kell valami munkát. Produkciós asszisztensként helyezkedtem el, késő esti baseball-összefoglalókat vágtam össze aprópénzért. Közben még mindig a szüleimnél laktam. Később dolgoztam egy helyi hírtelevíziónál is. Sok mindent kipróbáltam, hogy tapasztalatot szerezzek és megpróbáljak a sportvilágban elhelyezkedni. Végül megkaptam a lehetőséget, hogy kamera előtt szerepeljek. És meg kell mondjam, elsőre borzalmasan teljesítettem. De a sportok iránti szenvedélyem és az eltökéltségem átsegített a nehézségeken és egyre kényelmesebben éreztem magam a szerepkörömben. Közben a labdarúgás egyre népszerűbb lett és egyre több lehetőség adódott, hogy a labdarúgás környékén dolgozzak. Én pedig megragadtam ezeket.

- Hogy kerültél az MLS kötelékébe?

- 2015-ben kezdtem el a Major League Soccernek dolgozni. Az előtte lévő évben műsorvezető lehettem az NHL egyik késő esti online műsorában. Azonban az egész projekt csak egy évig tartott. Nagyon csalódott voltam, hogy véget ért. Elkezdtem kérdezősködni, hogy hátha tud valaki valami álláslehetőséget a sportvilágon belül. Valaki pedig azt mondta, hogy az MLS-nél érdemes próbálkozni. Úgyhogy fogtam magam és megkerestem az összes felvételt, amelyben bármilyen labdarúgással kapcsolatos interjút vagy riportot készítettem. Anno még a gimnáziumban 14 éves koromban készítettem interjút a suli csapatának játékosaival, úgyhogy azt is előkerestem. Csináltam egy bemutatkozó videót ebből a kis gyűjteményből és beküldtem a ligának. Utána interjúkra jártam, hat hónapig csak tapogatózó megbeszélések folytak, míg 2015 októberében felhívtak és azt mondták, hogy az alapszakasz utolsó fordulójában, a Döntés Napjának nevezett eseményen kellene nekik egy ember Portlandbe. Megkérdezték, hogy el tudnék-e utazni Oregonba, hogy tudósítsak a meccsről. Tudni kell, hogy ez egy sorsdöntő találkozó volt a Portland Timbers számára. Az eredménytől függően vagy bejutnak a rájátszásba, vagy lemaradnak róla. Utóbbi esetben pedig szinte biztosan kirúgják az edzőt, Caleb Portert. Szóval hatalmas súlya volt a meccsnek. És engem küldtek oda, aki alig ismert néhány játékost meg stábtagot. Nem túlzás, hogy bedobtak a mélyvízbe. Szerencsére a Timbers megnyerte a meccset, bejutott a rájátszásba, mi több, egészen a döntőig meneteltek, amit aztán meg is nyertek. És mivel az MLS-nek tetszett a Döntés Napján mutatott teljesítményem, a rájátszás-meccsekre is engem küldtek vissza Oregonba. Szóval mondhatjuk, hogy a Timbers mentelése nyitotta meg az utat az MLS-karrierem számára.

- Ez volt az a rájátszás, aminek az első meccsén a Timbers a Sporting KC-vel játszott, amelynek mezében a magyar Németh Krisztián is gólt lőtt!

- Igen, emlékszem rá, egészen őrült találkozó volt. És a végén maratoni tizenegyespárharc döntött, aminek során a Sporting KC egyik játékosa kettős kapufát lőtt. Tiszta őrület volt, tombolt a lelátó. Én meg körbenéztem és azt kérdeztem magamban... vajon minden MLS-meccsen ez megy?

- MLS-karriered során rengeteg híres játékossal készíthettél interjút. Beszélgettél Zlatannal, Rooney-val, Josef Martinezzel, Tim Howarddal, Nanival, Landon Donovannel és másokkal. Ki volt a legkellemesebb meglepetés számodra, ki volt a legbarátságosabb?

- Ez egy nagyon jó kérdés. Nehéz lenne választani. Az biztos, hogy az MLS játékosai - köztük a legnagyobb sztárok is - pontosan tudják, hogy a bajnokságot és a sportágat népszerűsíteni kell, ez az ő érdekük is. Amikor Zlatannal készítettem interjút, épp egy vesztes meccsen voltak túl. Mégis válaszolt 2-3 kérdésre, nem forgatta a szemét közben és nem tehernek fogta fel ezt az egészet. Ugyanígy volt vele Nani és Wayne Rooney is. Azért azt Zlatan kapcsán el kell mondanom, hogy a riporterek körében ő a legfélelmetesebb beszélgetőpartner. Nem azért, mert bunkón viselkedne, vagy ilyesmi. De sosem néz a szemedbe, hanem a távolba révedve válaszol, mintha egy teljesen másik világban, a saját világában járna.

Ami a kellemesebb interjúalanyokat illeti, nos itt mondhatom például Tim Howardot, aki elképesztően barátságos. Anno Coloradóban készítettem vele interjút a Tourette-szindrómáról. Amikor bemutatásra került a végleges riport, írt egy üzenetet, hogy remek munkát végeztem. Semmi nem kötelezte erre, csak figyelmesség volt a részéről. Aztán néhány évvel később vendéget kerestünk a podcastünkbe, a The Call Up-ba. Utolsó pillanatos dolog volt, mert valaki lemondta. Írtam egy üzenetet Timnek az egyik közösségi oldalán, hogy ráérne-e. Ő pedig szinte azonnal válaszolt. Sajnos nem ért rá, de időt szánt arra, hogy válaszoljon és elmondja, hogy nagyon szívesen szerepelne az adásban, de sajnos nem ér rá. Aztán néhány epizóddal később vendégünk volt. A lényeg, hogy ő egy illedelmes és remek fickó, aki közben az amerikai labdarúgás egyik legismertebb és legjelentősebb alakja.

- Tudod, hogy Tim édesanyja magyar?

- Igen. Sőt, még említettem is neki anno a Tourette-ről szóló interjú során, hogy nekem is magyar gyökereim vannak. Nagyon büszke a származására, sokszor emlegeti.

- És Peter Vermesnek volt szerencséd ugyanezt elmondani?

- Igen, de Peterről azért tudni kell, hogy ő nagyon profi és csak a labdarúgással foglalkozik. Szóval, amikor mondtam neki, hogy én is magyar származású vagyok, azt válaszolta, hogy "nahát, ez klassz" és már vissza is tért a focira. De azt tudom, hogy Peter nagyon odafigyel a magyarokra és fontos számára ez a fajta családi örökség.

- A magyar MLS-játékosokkal készítettél már interjút?

- Németh Krisztiánnal azt hiszem csak egyszer-kétszer beszélgettem. Sallói Dániel viszont nemrég vendégünk volt a podcastben és többször készítettem vele interjút meccsek után is. Vele rögtön megvolt az a bizonyos "magyar kapcsolat". Csak mondtam neki, hogy "szia" és rögtön egy hullámhosszon voltunk. Csodás dolog, hogy egy ilyen kis országból származó emberek megtalálhatják egymást a világ különböző pontjain.

- Mit gondolsz, miért árasztották el az utóbbi időben a magyar játékosok az MLS-t?

- Azt gondolom, hogy részben a technológia fejlődésének is szerepe van ebben. Már egyre több bajnokságot lehet nézni világszerte és egyre nagyobb mélységben lehet felderíteni az ott futballozó játékosokat. A másik tényező, hogy egy ilyen játékoshullám elindításához elég egy ember. Peter Vermes remek kapcsolatokkal rendelkezik Magyarországon, ő idehozta Németh Krisztiánt, aki jól teljesített, ezt látva a Chicago leszerződtette Nikolicsot, aki gólkirály lett, majd megérkezett Sallói Dániel. Szóval mindig egy emberrel kezdődik a dolog.

- Kicsit témát váltva, most világszerte komoly krízist okoz a Koronavírus, mellyel kapcsolatban neked személyes tapasztalatod is volt, hiszen márciusban a közösségi oldaladon számoltál be arról, hogy elkaptad a betegséget. Miért volt fontos számodra, hogy erről nyíltan beszélj?

- Igen, márciusban valóban beteg lettem. Ahogy New Yorkban rengeteg ismerősöm is. Nagyon ijesztő dolog, megrémíti az embereket. Sokan levegőt sem tudnak venni ahogy egyre betegebbek lesznek. Szerencsére nálam enyhébb tünetek jelentkeztek, egy-két hétig nagyon nem éreztem jól magam, de sosem jutottam el addig a pontig, hogy úgy érezzem, kórházba kell mennem. Szerencsés voltam, mert mások borzasztó dolgokon mentek keresztül. És hála Istennek senkinek sem adtam át a fertőzést, számomra ez volt a legnagyobb megkönnyebbülés.

Hogy miért beszéltem róla a nyilvánosság előtt? Az egyik célom az volt ezzel, hogy valamennyire csökkentsem a betegség miatti rettegést az emberekben. Azt akartam üzenni, hogy "nézzetek rám, én elkaptam a betegséget, de nagyjából jól vagyok". Igen, voltak napok, amiket végigaludtam, volt idő, amikor nagyon fájt a torkom, de a lényeg, hogy át lehetett vészelni. Amerikában nagyon sokan féltek, főleg New Yorkban. Ugyanis kormányzat arra utasította az egészségügyi szerveket, hogy csak azokat az embereket kötelező tesztelni, akik már kórházba kerültek. Emiatt torzak voltak a számok, az emberek azt látták, hogy aki elkapja a betegséget, az biztosan kórházi kezelésre szorul és sokan meg is halnak. Én is csak azért csináltattam tesztet, mert viszonylag hosszú ideig húzódott a rosszullétem és a családom végül rávett, hogy kivizsgáltassam magam. Szóval ez volt a másik ok a bejelentésem mögött. Fel akartam hívni a figyelmet arra, hogy az, hogy fiatal vagy és relatíve enyhébbek a tüneteid, az nem zárja ki, hogy koronavírusod van. És amennyiben ez a helyzet, akkor bizony bárkit megfertőzhetsz, még olyanokat is, akik esetleg idősebbek, vagy gyengébb az immunrendszerük. Mindannyiunknak felelősen kell viselkedni, de ezzel együtt nem szabad rettegni.

- Szerencsére kellemes meglepetésben is volt részed az elmúlt időszakban, hiszen ezüstkategóriás díjazást kaptál a 41. Telly Awardson a "Túl a lelátókon" (Beyond the Stands) című dokumentumfilm-sorozatodért. Mit jelentett számodra ez az elismerés?

- Ez a sorozat egy igazi szenvedély-projekt számomra. Szívből csinálom. Félreértés ne essék, szeretek az oldalvonal mellett interjúkat készíteni, de ez a projekt lehetővé tette számomra, hogy úgy érezzem, valami icipici-módon hozzá tudok járulni a világ változásához. Meg tudtam mutatni, milyen sok humanitárius munkát végeznek az MLS játékosai, milyen sok területen próbálnak változást elérni, milyen sok embernek próbálnak segíteni. Olyan kérdésekre és problémákra hívhattam fel a figyelmet, amelyek nagyon fontosak voltak számomra.

Szóval örültem ennek a díjnak, de ezt az elismerést nem kaphattam volna meg a Major League Soccerben futballozó játékosok odaadó társadalmi munkája nélkül. Az ő történetüket mutattam be. Sztori nélkül pedig nincs dokumentumfilm.

- A sorozatnak köszönhetően több országban is forgathattál melyik epizód, melyik helyszín volt számodra a leginkább különleges?

- Nehéz lenne választani. Jártunk Jordániában egy szíriai menekülteket elszállásoló táborban, az nagyon mélyen érintett engem. De meglátogattunk egy borzasztóan elszegényedett hondurasi régiót is, amit teljesen tönkretettek a bandaháborúk. Azonban ami leginkább nagy hatással volt rám, az Ghána volt, ahova Jonathan Mensah-val, a Columbus Crew ghánai válogatott hátvédjével látogattam el.

Jonathan egy héttel az érkezésünk előtt házasodott meg és kihagyta a saját nászútját, csak hogy leforgathassuk az anyagot az általa létrehozott alapítványról, mely a szegény sorsú ghánai gyermekeken és árvákon hivatott segíteni. A forgatás után nem sokkal mennie is kellett vissza Amerikába, hogy megkezdje a felkészülést az új szezonra. Ő pedig az újdonsült feleségével minket furikázott ebben a pár napban, ahelyett, hogy a nászútját töltötte volna. Egészen különleges volt látni, hogy ez milyen sokat jelentett számára.

- Ha már a társadalmi témák szóba kerültek... Amerikában ezekben a napokban egészen rendkívüli napokat élnek az emberek. A rendőri erőszak áldozatává váló George Floyd halála országos tiltakozásokat váltott ki. Az Instagramodon láttam, hogy te is részt vettél egy megmozduláson. Miért volt ez fontos számodra?

- Az előzőekben már említettem, hogy milyen büszke voltam a nagypapámra, aki a magyar emberekért és a magyarok szabadságáért harcolt. Most az én országomban látom azt, hogy egy társadalmi csoportot, a fekete bőrszínű embereket megkülönböztetik, üldözik. Ráadásul ez már történelmi távlatokra nyúlik vissza. Hogyan tudnék ilyen örökséggel a szívemben néma maradni? Ez az utóbbi évtizedek egyik leginkább embert próbáló időszaka világszerte. Az emberek izolálva vannak a Föld minden táján. Karanténban, olykor elválasztva egymástól. De a Minnesotában történt tragédia után minden még rosszabb lett. Amerikában megint megöltek egy fegyvertelen fekete férfit a rendőrök. A rasszizmus létező probléma ebben az országban.

Aki ezt tagadja, vagy figyelmen kívül hagyja, az maga is a probléma része. Épp ezért nem fogok csöndben maradni, kiállok a fekete embertársaimért, mert ennek a helyzetnek véget kell vetnünk. Az a legkevesebb, hogy tudatom mindenkivel az álláspontomat. Hogy felemelem a hangom. De persze ennél jóval több cselekvésre van szükség mindenkitől, magamat is beleértve.

- Beszélgetésünket zárva üzensz valamit a magyarországi MLS-rajongóknak?

- Először is küldök mindenkinek egy hatalmas "sziát". És arra kérlek Titeket, hogy kövessetek az Instagramon és a Twitteren, tartsuk a kapcsolatot, legyünk egyre többen! Olyanok vagytok számomra, mint a nagy családom, sokat gondolok rátok és Magyarországra!

Jilliant a következő közösségi felületeken követhetitek:
https://twitter.com/JillianSakovits/
https://www.instagram.com/jilliansakovits/

Díjazott dokumentumfilm-sorozatát, a Beyond the Stands-et itt nézhetitek meg:
https://www.mlssoccer.com/videos/beyond-the-stands

Podcastjét pedig itt hallgathatjátok:
https://www.mlssoccer.com/series/the-call-up

Az interjút készítette: 
Kun Tamás, a Jenkifoci blog szerzője