Ha el is indul Amerikában egy profi labdarúgó-liga, az képtelen lesz fennmaradni. Ha lesz is ilyen kísérlet, szempillantás alatt el fog tűnni - erről értkezett a New York Post újságírója Phil Mushnick '94. júniusában, néhány nappal az Egyesült Államokban rendezett labdarúgó-világbajnokság kezdete előtt és nagyjából fél évvel azután, hogy az Amerikai Labdarúgó Szövetség bejelentette, hogy profi labdarúgó versenysorozat indul az országban, Major League Soccer (MLS) néven. Nos, Mr. Mushnicknak nem lett igaza: szombaton este negyedszázados fennálását ünnepli az észak-amerikai labdarúgó-bajnokság.

Jön az MLS 25. szezonja!

NEHÉZ KEZDETEK

Az MLS anno hosszú előkészületek után 1996-ban indult el, mindösze 10 csapattal. Most szombaton már 26-an állnak rajtvonalhoz, hogy egy őrült versenyfutás - 34 forudulós alapszakasz, majd rájátszás - végén megszerezzék a Philip Anschutz-trófeát. Annyiban igaza volt a New York Post újságírójának, hogy a '90-es években az MLS korántsem tűnt garantált sikert hozó vállalkozásnak. A liga kezdeti éveiben nagyon bizonytalan lábakon állt, a bajnokság az első öt szezonja alatt 250 millió dolláros veszteséget halmozott fel. Az átlagos nézőszám az 1996-os debütáló szezonhoz képest a 2000-es esztendőre 20 százalékkal csökkent.

A klubtulajdonosok menekültek a ligából, mindössze három milliárdos befektető maradt az ekkoriban 12 csapatot számláló MLS mögött: Phil Anschutz olajmágnás, az NFL-ben is érdekelt Robert Kraft, valamint a több sportágban is úttörő szerepet betöltő Lamar Hunt. De ők sem tartottak volna ki a végsőkig. Ekkoriban, egészen pontosan 1999 augusztusában nevezté ki a bajnokság élére az NFL-ből érkező Don Garber kommisszárt, aki első lépésként eltörölte a labdarúgástól idegen, "amerikanizált" szabályokat, melyet az MLS első éveit jellemezték. Ilyen volt a visszafelé pörgő óra, a rávezetéses tizenegyesek, vagy a döntetlen kiiktatása. Garber úgy érezte, a labdarúgás szubkultúráját úgy lehet meghódítani, ha a FIFA által alkalmazott szabályrendszert alkalmazzák.

(fotó: Don Garber egy tavalyi fényképen)

De Garber nem elégedett meg a játékszabályok konszolidálásával, gazdasági reformokra is szükség volt. Ezért egy akciótervet dolgozott ki a liga felvirágoztatására. Ennek azonban komoly ára volt. Két opciót vázolt fel a folytatásra az MLS-be már így is dollármilliókat ölő klubtulajdonosok számára: vagy minimalizálják a veszteségeiket és bezárják a boltot, vagy további tőkét felhasználva, a leginkább veszteséges csapatoktól megszabadulva optimalizálják működésüket. A tulajdonosok 2001-ben Phil Anschutz coloradói ranchán gyűltek össze, hogy meghallgassák Garber javaslatát. Az újonc kommisszár merész módszerrel fújt ébresztőt a veterán dollármilliárdosok számára: csődeljárásra szakosodott ügyvédeket hozott magával, valamint egy szerződés-tervezetet az MLS megszüntetéséről. Kijelentette, hogy ha nem fogadják el a reformtervezetét, akkor akár most rögtön alá is írhatják az MLS csődjéről szóló papírokat, mert semmi értelme a folytatástnak.

A reformterv a következő lépéseket tartalmazta: további befektetésekre lesz szükség, de nem pénzt szórva, hanem célzottan költve. A tulajdonosoknak saját labdarúgó-stadionokba kell beruháznia, valamint meg kell szüntetni az albérleti függőséget az NFL-csapatoktól. Továbbá fokozatosan növelni kell a fizetési sapka méretét. Az egészséges verseny érdekében pedig meg kell szűntetni azt a jelenséget, hogy egyes csapatokat maga a liga működtet. Az együtteseket szét kell osztani a megmaradt tulajdonosok között. Később pedig minden egyes klubnak saját tulajdonost kell találni. További reformelem volt, hogy Garber javaslatára 70 millió dollárból létrehozták a Soccer United Marketing (SUM) szervezetet, melynek automatikusan társtulajdonosa lett minden MLS-ben részt vállaló befektető. Ez a marketingvállalat a későbbiekben nagy siker lett, nekik sikerült felvásárolniuk a 2002-estől kezdve az összes labdarúgó-világbajnokság amerikai tévés jogait. Melyeket aztán a tévécsatornák számára jelentős profittal értékesítettek. A kialakult üzleti kapcsolatok pedig lehetővé tették, hogy az MLS számára is jobb pozíciót harcoljanak ki a sporttelevíziós piacon.

Garber reformterve nagy siker volt, de áldozattal járt. Ahogy a komisszár is ígérte, ehhez szükség volt a legnagyobb "pénznyelők" kiiktatására. Ez a két klub a két floridai egyesület, a Tampa Bay Munity és a Miami Fusion volt. A tulajdonosok elfogadták ezt az áldozatot: a Tampa és a Miami 2001-ben futotta utolsó szezonját az MLS-ben.

(fotó: Carlos Valderrama a 2001-ben megszűnt Miami Fusion mezében)

KERETBE FOGLALT TÖRTÉNELEM

Garber tervének eredményeként egyre több 20-25 ezer fős labdarúgó-stadion épült az Egyesült Államokban, melyek remek atmoszférát teremtettek az MLS-meccsek számára. A stadionok környékén olyan ingatlan-fejlesztések indultak, melyek közvetve vagy közvetetten a tulajdonosok pénztárcáját gyarapították.

A nézőszám növekedni kezdett a 2000-es abszolút mélypontot követően. A Soccer United Marketing vállalat pedig jelentős profitot generált a klubtulajdonosok számára, ami vonzóvá tette, hogy mások is befektessenek az MLS-be. Egyre több potenciális klubtulajdonos jelentkezett. Növekedésnek indult az MLS-klubok száma. Bevezették a "kiemelt fizetésű játékos"-szabályt, amely lehetővé tette, hogy az MLS-klubok világsztárokat szerződtessenek a fizetési sapka keretein túl. Az első ilyen sztár David Beckham volt, aki 2007-ben Los Angeles Galaxy játékosa lett. Ez a pillanat egyértelműen korszakos csúcspont volt az MLS történetében.

A Beckham által generált hatásáról külön cikkben lehetne értekezni. A Galaxy hazai és idegenbeli meccsein drasztikusan megnőtt a nézőszám. A mezeladások megugrottak, a liga pedig kiérdemelte a mainstream média figyelmét is. Az angol középpályás érkezésekor a liga 13 csapatot számlált. 2012-es távozásakor 19-en voltak. A meccsek átlagos nézőszáma Beckham érkezésekor 15504 fő volt, 2012-ben már 18807 fő. Az angol sztár aktív évei alatt hat új, kifejezetten labdarúgásra optimalizált stadion épült Amerikában.

A Galaxy-t tulajdonló AEG vállalat ügyvezető igazgatója, Tim Leiwke 2012-ben így fogalmazott :

"Ritkaság, hogy egyetlen atléta megváltoztasson egy sportágat, de Beckham ezt tette Amerikában. Új szintre emelte a labdarúgást."

A Beckham által keltett lendület ráadásul azt követően is megmaradt, hogy az angol legenda két bajnoki címmel a háta mögött 2012-ben elhagyta a bajnokságot. Az ezt követő években újabb és újabb klubok csatlakoztak a ligához, köztük olyan együttesek, mint a 60-70 ezer nézőt is vonzó Atlanta United, a Floridát az MLS számára "visszahódító" Orlando City, valamint a pályán MLS-rekordokat halmozó Los Angeles FC. Az átlagos nézőszám ma már a 21 ezer főt is meghaladja.

De a Beckham-hatás most, az MLS 25. szezonjában érheti el a totális kiteljesedést, amikor a liga sikertörténete meseszerű keretbe kerül. A korszakos csúcspontot elhozó David Beckham ugyanis tulajdonosként tér vissza a bajnokságba. Méghozzá abba a városba, amelytől egy korszakos mélypont során vált meg az MLS. Kell-e stílusosabb felvezetés a bajnokság negyedszázados jubileumához?

WELCOME (BACK) TO MIAMI

David Beckham annak köszönhetően alapíthatott klubot az MLS-ben, hogy anno a játékosszerződése megkötésekor egy záradékot tett a szerződésébe. Egy olyan záradékot, mely akkoriban jelentéktelennek tűnt, de ma már szó szerint aranyat ér. A 2007-ben megkötött kontraktusban szerepelt egy kikötés, mely szerint Beckham a visszavonulását követően MLS-klubot alapíthat 25 millió dolláros franchise-díj fejében. Ez anno egyáltalán nem tűnt gáláns ajánlatnak, hiszen a ligához szintén 2007-ben csatlakozó Toronto FC 10 millió dollárt fizetett a belépésért. Azóta viszont eltelt néhány év és az MLS robbanásszerű fejlődése a franchise-díjakon is megmutatkozott. A ligához 2021-ben csatlakozó Charlotte több mint 300 (!) millió dollárt tett le az asztalhoz annak érdekében, hogy elindulhasson az MLS-ben.

Beckham záradéka azonban azóta sem változott, így a 25 millió dolláros belépési díj ma már bőven illethető "diszkont" árnak.

"Amikor 2007-ben csatlakoztam az MLS-hez elmondtam Don Garbernek, hogy nem csak játékosként akarok kötődni ehhez a bajnoksághoz, hanem ezen túl is szeretném segíteni az amerikai labdarúgást és az MLS-t. Elmondtam a komisszárnak, hogy szeretném növelni a sportág népszerűségét. Mindig biztos voltam benne, hogy ez a bajnokság fel fog virágozni. Klubtulajdonosként most még többet tehetek ezért."- fogalmazott nemrég Beckham, aki a klubalapítás helyszínének az anno még "ballasztnak" számító Miami városát választotta. "Őszintén hiszem, hogy Miami és dél-florida elképesztően gazdag a tehetségekben, akik felfedezésre várnak. Ez egy csodálatos, multikulturális város, amelyben ott szunnyad a labdarúgás szeretete" - mondta.

A projekt azonban nem volt mentes döccenőktől: Beckham 2014-ben jelentette be, hogy franchise-alapítási jogával Miamiban élni kíván. Ehhez azonban szükség volt egy stadion felépítésére. Ezt pedig korán sem volt egyszerű tető alá hozni Miami városában. Beckhamék 2014-től 2018-ig nem kevesebb mint 7 potenciális helyszínt néztek ki maguknak, de folyamatosan akadályokba és elutasításokba ütköztek.

Végül 2018-ban új befektetők társultak be Bekham mellé a projektbe: a Mastec vállalatot működtető Más-fivérek, valamint a bolíviai milliárdos Marcelo Claure. Az ő üzleti kapcsolataiknak köszönhetően Beckhamék 2017 végén megtalálták a Miami Nemzetközi Repülőtér szomszédságában lévő területet, ahol a tervek szerint 2022-re felépül a klub labdarúgó-stadionja, mely egy átfogó ingatlan-beruházás egyik eleme lesz, edzőcentrummal, közparkkal, szabad használatú sportpályákkal, bevásárlóközponttal. A Miami Freedom Park nevet viselő beruházás tervezett összege 1 millárd dollára rúg majd. A projektnek Miami város lakói adtak zöld utat egy népszavazással, de az önkormányzat formális jóváhagyása még hátra van. De ezzel végre eldőlt, hogy 2020-ban elindulhat az MLS-ben Beckhamék klubja.

Az együttesnek azonban 2022-ig is szüksége lesz egy stadionra. Ezért úgy döntöttek, hogy a Freedom Park felépüléséig 60 millió dollárból felhúznak egy "átemeneti stadiont" a Miami szomszédságában lévő Fort Lauderdale-ben. Ez a létesítmény mindössze fél év alatt épült fel és március elején itt indul majd útjára a labda az új MLS-csapat első hazai meccsén.

Az új együttes a Club Internacional de Fútbol Miami (röviden Inter Miami) nevet viseli majd. A David Beckham által vezetet befektetői csoport így tiszteleg a nagy lélekszámú és fanatikus fociőrült latin ajkú lakosság előtt.

Ami a játékosokat illeti, a teljes világsajtó Beckham 2014-es bejelentése óta azt tippelgette, milyen nagynevű világsztárokat csábít majd Amerikába az angol legenda. Edinson Cavanitól kezdve, Luis Suarezen és David Silván át Cristiano Ronaldóig és Lionel Messiig szóba került szinte minden harmincon túli világsztár. Az Inter Miami vezetősége azonban másik utat választott és a fiatalokra szavazott: az klubonként engedélyezett három kiemelt fizetésű játékosból kettőt már le is szerződtettek, mindketten 30 év alattiak. Egyikük a 26 éves, 25-szörös mexikói válogatott Rodolfo Pizarro, a másikuk a 19 éves argentin utánpótlás-válogatott Matías Pellegrini.

Ez persze nem zárja ki, hogy a harmadik sztárjátékos majd egy világszerte ismert rutinos labdarúgó lesz, de Beckham többször is hangsúlyozta, számára nem a nagynevű játékosok megszerzése, hanem az új generáció kinevelése a legfontosabb.

"Olyan akadémiai rendszert akarok létrehozni, amely lehetőséget biztosít a fiatal dél-floridai gyerekek tehetségének kibontakoztatására. Számomra egy akadémiai tehetség kinevelése legalább akkora siker lesz, mintha leigazolnánk egy vilgásztárt." - fogalmazott Beckham.

De a fiatalok mellett a rutin is helyet kap majd az együttesben, olyan játékosok képében, mint például a csapatkapitánynak megválasztott 35 éves Luis Robles, akit korábban háromszor jelöltek az év kapusának az MLS-ben, még a New York Red Bulls mezében.

A rutin a kispadon is megmutatkozik majd, hiszen a klub edzője nem más, mint a játékosként jelentős európai tapasztalatra szert tevő uruguayi Diego Alonso, aki 44 éves kora dacára már edzőként is komoly ismeretanyagot halmozott fel: az Inter Miami ugyanis a szakvezetői karrierjének 7. klubja. Legutóbb Mexikóban dolgozott, ahol két különöböző klubbal is elhódította a CONCACAF Bajnokok Ligája-trófeát. Hosszú távon legalább ugyanezt várja el tőle új főnöke, David Beckham.

EGY MÁSIK VISSZATÉRŐ: THIERRY HENRY

Beckham azonban nem az egyetlen MLS-legenda, aki visszatér az MLS 25. szezonjára. Hasonló cipőben jár Thierry Henry, aki 2010 és 2014 között a New York Red Bulls mezét viselve háromszor is bekerült a szezon válogatottjába és egy alapszakaszt is nyert.

Az egykori világbajnok és EB-győztes támadó a Montreal Impact kispadján próbálja meg újjáépíteni szakvezetői karrierjét, mely a francia Monaco együttesénél meglehetősen döcögősen indult. A szakmai pályafutását a belga válogatott másodedzőjeként kezdő Henry-t mindössze 104 napot követően menesztették a hercegség csapatától.

"Csak úgy lehet tapasztalatot szerezni egy edzőnek, ha elfogad egy állást. Ha belevág a dologba. A belga válogatott pályaedzőjeként pozitív élményeim voltak, Monacónál kevésbé kellemes tapasztalatok értek. " - mondta Henry. "De rengeteget tanultam ebből is. Sőt, azt gondolom, az ilyen szituációkban tudja meg magáról a legtöbbet az ember. A nehéz helyzetek szolgálnak a legtöbb tanulsággal.Az élet a mindennapi küzdelemről szól. Mindenki el fog bukni alkalmanként. A kérdés, hogy miként reagáljuk le ezeket a helyzeteket. Tanulunk-e a hibáinkból? Elkövetjük-e őket újra?"

Kevin Gilmore, a Montreal Impact klubelnöke elárulta, Henry 2019 végén kereste meg őket azzal kapcsolatban, hogy szívesen leülne a csapat megüresedett kispadjára.

"Thierry vissza akart térni az MLS-be és kifejezetten érdekelte őt Montreal. Találkoztunk vele, megbeszéltük a részleteket és viszonylag gyorsan megállapodásra jutottunk." - fogalmazott a klubelnök.

Henry elmondta, az MSL fejlődése markáns szerepet játszott abban, hogy itt akarja "újjáépíteni magát" edzőként:

"Már az alatt az idő alatt is sokat fejlődött az MLS, amíg itt fociztam. Azóta pedig tényleg szárnyra kapott ez a bajnokság. Folyamatosan új csapatok érkeznek, új stadionokkal és telt házas meccsekkel. Tetszik, amerre ez a liga tart. Az emberek világszerte beszélnek róla."

Henry új együttese, a Montreal Impact nehéz éveken van túl az MLS-ben. Legutóbb 2016-ban kvalifikálták magukat a rájátszásra. A csapat ráadásul elvesztette a vezérét a holtszezonban, a klub történetének legtöbb gólját szerző argentin Ignacio Piatti hazatért a San Lorenzóhoz.

De így sem maradt sztárok nélkül a kanadai MLS-klub. Hiszen ebben a gárdában futballozik az egykori Inter- és Bologna játékos Saphir Taïder, valamint a Barcelona korábbi "csodagyereke", Bojan Krkic. Utóbbi a katalán együttesben Henry csapattársa volt.

"Mindig fura érzés, ha olyasvalaki az edződ, akivel korábban már együtt játszottál. De Henry-t mindig is nagyon tiszteltem. Már amikor a Barcelonánál bemutatkoztam, akkor is mindig az ő társaságát kerestem. Felnéztem rá, igyekeztem figyelni arra, milyen tanácsokat ad. Épp ezért örülök, hogy ő lett a Montreal edzője." - fogalmazott Krkic.

BORSÓ VÁLTJA AZ OROSZLÁNT

De nem csak egykori Barca-játékosoktól lesz hangos az idei MLS-szezon, egy korábbi Real-csatár is nagy visszhangot válthat ki. A királyi gárdánál egy szezont eltöltő Javier "Chicharito" Hernandez ugyanis a téli szünetben a Sevilla együttesétől a Los Angeles Galaxy-hoz szerződött, hogy betöltse a Zlatan Ibrahimovic távozása után keletkezett űrt.

Bár maga az érintett cáfolja, hogy ő a Milanhoz igazoló svéd klasszis helyettese lenne.

"Nem azért jöttem ide, hogy Zlatan helyébe lépjek. Én bajnoki címeket akarok nyerni." - mondta a 31 éves "Borsócska", vagyis Chicharito az ESPN-nek.

A magát "oroszlánként" aposzrofáló Ibrahimovic két szezon alatt 56 MLS-meccsen 52 gólt lőtt a Galaxy színeiben, de trófeát nem sikerült nyernie. Ez volt karrierje során az első alkalom, hogy úgy távozott egy klubtól, hogy nem nyert velük egyetlen elismerést sem.

"Zlatan rengeteg gólt szerzett a Galaxy-ban, de számomra a csapat az első." - fogalmazott Chicharito. "Ő elképesztő rekordokat döntött meg és oroszlánnak nevezte magát, ebben akár igaza is lehet. De a csapat eredményei a legfontosabbak. Ha bajnokok leszünk, akkor engem nem érdekel, hogy 50 vagy 10 góllal járultam-e a hozzá. Akkor szerintem mindenki azt fogja mondani, hogy szép munka volt."

Az áhított cél eléréshez persze önmagában Chicharito kevés lenne. De nem ő az egyetlen fegyvere az idei Galaxy-nak. Ott van a csapatban a tavalyi év második felében szerződtetett 24 éves, 11-szeres argentin válogatott Cristian Pavón is, aki idén teljesedhet majd ki igazán az MLS-ben.

A Boca Juniors egykori szélsőjét anno az Arsenal is figyelte, Lionel Messi pedig így nyilatkozott róla azt követően, hogy egymás oldalán szerepeltek az argentin válogatotban:

"Új partnerre találtam Pavón személyében, ő egy rendkívül tehetséges futballista. Megvan benne a képesség ahhoz, hogy meghatározó játékos legyen a nemzeti csapatban. Hihetetlenül gyors és olyan dolgokat tud nyújtani a válogatott számára, amivel új dimenziót ad a játékunknak. A gyorsasága mellett a kapu előtti döntései is kiemelkedően jók" - fogalmazott az hatszoros Aranylabdás Messi.

Chicharitót Pavón mellett olyan játékosok támogathatják még a Galaxy-ban, mint a tavaly még Nikolcs oldalán Chicagóban szereplő szerb válogatott Aleksandar Katai, vagy az egykori Villarreal-játékos Jonathan dos Santos, aki a mexikói válogatottban is csapattársa "Borsócskának". De említetnénk még a korábbi argentin válogatott Emiliano Insúát, aki Liverpoolban nevelkedett, Kaliforniába pedig Stuttgartból érkezett meg.

"VELA, VELA, VELA!"

Persze az oly nagyon vágott Galaxy-sikerekhez azért lesz egy-két szava Chicharito régi "pajtásának" a mexikói labdarúgás egyik másik jeles ikonjának, a 30 esztendős Carlos Velának. A Galaxy városi riválisában, a Los Angeles FC-ben szereplő Vela tavaly az összes fontosabb rekordot megdöntötte az MLS-ben.

Soha senki sem szerzett olyan sok gólt az alapszakaszban, mint ő: szám szerint 34-et. Soha senki sem rendelkezett olyan kiemelkedő gól plusz gólpassz mutatóval mint ő (34 találat és 15 előkészítés). Csapatával, az LAFC-vel pontrekorddal nyerte meg a bajnokság alapszakaszát, őt pedig megválasztották a liga MVP-jének. Mindezeket a sikereket ráadásul úgy érte el, hogy közben rendkívül szerény és alázatos maradt. Az MVP-díj átvételekor így nyilatkozott:

"Ez a trófea a mindennapos munka gyümölcse...Hálás vagyok a csapattársaimnak, akik mindennapi életben is a barátaimmá váltak. Sokat tanultam tőlük és igyekeztem én is tanítani nekik egy-két dolgot. Nélkülük ez nem sikerült volna. Srácok, néha ti többet dolgoztatok nálam, mégis én kaptam a végén az elismerést. Remélem nem haragszotok meg ezért! Köszönöm a klubtulajdonosoknak, hogy megtiszteltek azzal a lehetőséggel, hogy ennek a klubnak az arca lehetek."

A Vela által emlegetett csapattársak közül érdemes kiemelni 19 éves uruguayi válogatott Brian Rodríguezt, akire a magyar szurkolók is jól emlékezhetnek, hiszen gólt lőtt a magyar válogatott ellen a Puskás Ferenc-stadion avatómeccsén.

Illetve mindenképp meg kell említeni még egy uruguayi futballsitát, a 21 éves Diego Rossit, akit iránt élénken érdeklődik a Fiorentina együttese.

Azonban hiába a remek csapattársak, Vela őrületes rekordjai, az LAFC elképesztő pontrekorddal megszerezett alapszakasz-aranyérme, a bajnoki trófea a szezon végén nem az ő vitrinjükbe, hanem a Seattle Soundershez vándorolt.

A BAJNOK ÉS A TÖBBIEK

Némi meglepetésre ugyanis a Sounders nyerte az MLS tavalyi rájátszását. Ez a siker pedig jórészt annak köszönhető, hogy a "hirtelenzöld" klubnál már jó ideje az állandóség uralkodik. A klub edzője 2016 óta az a Brian Schmetzer, aki ilyen-olyan formában már a 80'-as évek óta a Seattle-i labdarúgást és a Sounderst szolgálja. A játékoskeretben kevés változás történt az elmúlt években, kevés kulcsjátékos távozott.

Ez jellemző volt a mostani átigazolási időszakra is. Igaz, a csendes transzfer-időszak az érkezői oldalra is jellemző volt, kevés erősítést történt a Soundersnél. Az egyetlen jelentősebb igazolás a korábbi Botafogo-középpályás Joao Paulo, aki a CONCACAF Bajnokok Ligájában remek játékkal debütált a Sounders színeiben.

De azért nem mondhatjuk, hogy az idei átigazolási ablak csak résnyire volt nyitva az MLS-ben. Ha a bajnok nem is, a többi klub serényen igazolt. Ott van például a tavalyi rájátszás Nagydöntőjének másik szereplője, a Toronto FC. A kanadai együttes megszerezte a 30 éves Pablo Piattit az Espanyol együttesétől. Piatti 2008 óta közel 300 mérkőzést játszott a spanyol La Ligában az Espanyol, a Valencia és az Almería színeiben. 2017-ben beválasztották a La Liga 2016-17-es szezonjának álomcsapatába. Pályára lépett a Bajnokok Ligája és az Európa Liga csoportkörében is. Karrierjét az Estudiantesnél kezdte, ahol bajnoki címet nyert és játszott a Libertadores-kupában. Az argentin U20-as válogatottal 2007-ben világbajnok lett, olyan csapattársak oldalán, mint Angel Di María vagy Sergio Agüero. A felnőtt válogatottban egy mérkőzésen kapott lehetőséget.

Hasonlóan jelentős európai tapasztalattal rendelkezik az FC Cincinnati által megszerzett 26 éves Jürgen Locadia. A holland csatár a Premier League-ben szereplő Brightontól érkezik. Korábban Hollandiában kétszeres bajnok lett a PSV Eindhovennel. Az idei szezon első felét kölcsönben a Bundesligában töltötte a Hoffenheimnél. De nem ő az egyetlen holland igazolás a Cincy-nél, hiszen leigazolták az Ajax 31 éves csatárát, a korábbi hatszoros válogatott Siem de Jongot is. Sőt, a tavalyi újonc még egy harmadik nívós fogást is magáénak tudhat a 26 éves, 13-szoros japán válogatott Yuya Kubo személyében. Ő a belga Genttől érkezett, de megfordult a német Nürnbergnél és a svájci Young Boysnál is. A sok transzfer ellenére meg kell említeni, hogy nem minden meseszerű az ohiói csapatnál: vezetőedzőjüket, a holland Ron Janst egy héttel a szezon kezdete előtt menesztették egy rassziszta szóhasználatot követően.

De káosz és radikális átalakulás nem csak Cincinnatiben zajlott le, hanem Chicagóban is. Az elmúlt szezonban a rájátszás közelébe sem jutó Fire a holtszezonban gyakorlatilag kisöpörte a teljes játékoskeretét, edzőt váltott és elköszönt gyakorlatilag az összes neves játékosától. 31 évesen búcsúzott a korábbi MLS-gólkirály Nemanja Nikolics, 35 évesen visszavonult a német legenda Bastian Schweinsteiger és 28 évesen továbbállt a klubtól a szerb válogatott Aleksandar Katai. Helyükre a klub olyan fiatalokat szerzett meg, mint a 19 éves argentin utánpóltás-válogatott Ignacio Aliseda, a 25 éves korábbi Real Madrid-játékos Álvaro Medrán, vagy a 28 éves, 25-szörös szlovén válogatott Robert Beric. Utóbbi a francia élvonalban szereplő Saint-Etienne-től igazolt az MLS-be.

Ez a fiatalítás alapvetően még jó PR-lépés lehetett volna a Chicago Fire-től, mely idén visszaköltözik a 60 ezres belvárosi Soldier Fieldre, így a lelátók feltöltése kiemelt figyelmet élvez. Viszont a játékoskeret átalakítása közben elkövettek egy jelentős marketinges baklövést. Lecserélték a klub eredeti címerét egy meglehetősen véleményes kinézetű új logóra, mely finoman fogalmazva sem aratott nagy tetszést a szurkolók körében. Több szurkolói csoportosulás bojkottal fenyegetőzütt, amelytől a hírek szerint megriadt a tavaly érkezett új klubtulajdonos és várhatóan jövőre visszahozza a klub eredeti jelképét.

Hasonlóan mozgalmas volt a téli szünet az MLS legnépszerűbb csapatánál, a 2019-es szezonban 52 ezres átlagnézőszámot produkáló Atlanta Unitednél. A klubot tavaly óta irányító Frank de Boer úgy döntött, még inkább a saját képére formálja az együttest, így a holtszezonban megvált több olyan játékostól, akik nélkül elképzlehetetlen volt az elúlt években a piros-feketék kezdőcsapata. Távozott az amerikai válogatott Nagbe, a német tehetség Gressel, az iraki válogatott Meram, a volt argentin utánpótlás-válogatott Gonzalez-Pirez, valamint a paraguayi válogatott Villalba. A csapatkapitány Parkhurst pedig visszavonult. Helyükre az Atlantára jellemző módon ismét dél-amerikai utánpótlás érkezett. Például az argentin középhátvéd Fernando Meza, aki argentin és chilei bajnoki címmel, valamint mexikói kupagyőzelemmel rendelkezik. Továbbá az Estudiantes 24 éves szélsője, Manuel Castro. Valamint a Copa Sudamericana-győztes, 23 éves Matheus Rosetto.

De a nagy jövés-menés ellenére az Atlanta United helyi szupersztárjai maradtak: így a szurkolók legnagyobb kedvence, a venezuelai válogatott gólgép Josef Martinez, aki immár saját falfestménnyel rendelkezik Atlanta városában.

De nem távozott Josef névrokona, Gonzalo "Pity" Martinez sem, aki idén végre kiteljesedhet az MLS-ben. A 26 éves Pity korábban két bajnoki címet és két Libertadores-kupát nyert a River Plate színeiben, valamint 2018-ban a legjobb Dél-Amerikában futballozó játékosnak választották. Első MLS-szezonja azonban nem sikerült valami fényesen, de Boerral többször is összeveszett. Mostanra azonban úgy tűnik, elsimultak kettőjük között a konfliktusok.

Feltámadásban reménykedik az Atlanta harmadik sztárja, a mindössze 20 éves argentin utánpótlás-válgoatott Ezequiel Barco is. A szupertehetségnek kikiáltott dél-amerikai annak idején rekordösszegért igazolt Atlantába, de egyelőre csak rövidebb-hosszabb felvillanásai voltak, állandó jelleggel még nem tudta megmutatni, miért is szerepelt ő több európai topcsapat célkeresztjében.

EURÓPA FIGYEL

Mert kétség se férjen hozzá, az európai topligák megfigyelői már árgus szemekkel figyelik az észak-amerikai bajnokságot. A 25. szezonjába lépő MLS bevallottan szeretné levetkőzni a "visszavonuló játékosok bajnoksága" stigmát és a tehetségek kinevelésére és exportálására szeretne koncentrálni. Don Garber kommiszár ezt úgy fogalmazta meg, hogy az MLS szeretne "selling league"-gé (vagyis "értékesítő bajnoksággá") válni. Az utóbbi időben pedig valóban úgy látszik, hogy megindult ez a folyamat.

Egyre több olyan tehetség szerepel az európai topligákban, akik korábban MLS-ben nevelkedtek, vagy formálódtak. Ilyen játékos a Bayern Münchenben klasszissá érő Alphonso Davies (korábbi Vancouver Whitecaps-szélső), a Newcastle-ben alapember Miguel Almirón (ex-Atlanta United), az RB Leipzigban meghatározó Tyler Adams (volt New York Red Bulls-középpályás) és lipcsei csapattársa Angelino (korábban New York City), a La Ligában futballozó Yangel Herrera (most Garanda, korábban New York City), valamint a Düsseldorfban védő Zack Steffen (korábban Columbus Crew). De szintén itt érdemes megemlíteni a New York City FC akadémiáján nevelkedő Giovanni Reynát (most Dortmund), valamint a Dallas utánpótlásából kikerülő Weston McKennie-t (most Schalke).

KANSAS TOVÁBBRA IS "MAGYAR FALU"

Bizonyára hasonló pályaívben reménykedik az MLS magyar tehetsége, Sallói Dániel is. A Sporting Kansas City 23 éves szélsőjének azonban radikális formajavulásra lesz szüksége ahhoz, hogy felfigyeljenek rá Európa topligáiban. Sallói ugyanis a parádésan sikerülő 2018-as szezonját követően tavaly tragikusan visszaesett, egész szezonban mindössze 1 gólt lőtt és 1 gólt szerzett.

Edzője, a magyar származású Peter Vermes azonban hisz benne, hogy nem vált kámforrá Sallói tehetsége, melynek köszönhetően 2018-ban még kupagyőzelmet érő gólt szerzett és házi gólkirály lett:

"Sallói nagyon keményen dolgozott a holtszezonban. Nagyon jó erőállapotban érkezett vissza hozzánk. Látom rajta, hogy eltökélt és koncentrált. Jó adottságai vannak a focihoz és az ilyen dolgok nem tűnnek el nyomtalanul. Az a lényeg, hogy továbbra is célorientált legyen és dolgozzon keményen. Ha ezt megteszi, akkor garantáltan le fogja tenni a névjegyét az idei szezonban." - fogalmazott Vermes.

Vermesnek azonban nem csak Sallóitól remél formajavulást, hanem az egész csapattól. A Sporting Kansas City ugyanis tavaly lemaradt az MLS rájátszásáról, ez 8 év után először fordult elő a csapattal. Hogy kijöjjenek a gödörből Vermes és a klubtulajdonosok radikális lépésre szánták el magukat. Megléptek egy minden korábbi klubrekordot porrá zúzó igazolást és nagyjából 10 millió dollárért megszerezték a mexikói gólkirályt, a 13-szoros mexikói válogatott Alan Pulidót. A robosztus testfelépítésű támadó három mexikói bajnoki címmel és egy CONCACAF BL-győzelemmel rendelkezik, Európában pedig görög bajnok lett az Olympiakosszal.

De nem csak a támadósort erősítette meg Vermes, hanem a védelmet is. Erre meg is volt az oka, hiszen soha nem kapott olyan sok gólt a Sporting KC, mint tavaly. A Kansas 34 mérkőzésen 67-szer kapitulált. Erősítésre tehát egyértelműen szükség volt. Emiatt pedig fájhat a feje a csapat másik magyar játékosának, a középhátvéd Baráth Botondnak, akinek a posztjára két riválist is igazoltak a holtszezonban.

Egyikük pedig kifejezetten neves labdarúgónak számít: a West Hamtől érkezett a 31 éves új-zélandi válogatott Winston Reid. Ő karrierje során több mint 160 mérkőzést játszott a Premier League-ben. Legutoljára azonban 2018 márciusában lépett pályára az angol élvonalban. Akkor súlyos térdsérülést szenvedett és ennek következtében 19 hónapig harcképtelen lett. Két hónappal ezelőtt tért vissza a pályára, a West Ham U23-as csapatában. Most a Sporting KC színeiben próbálhatja meg újjáépíteni karrierjét. Vermes edző bízik abban, hogy ez sikerülhet neki:

"Az lesz a legnagyobb feladatunk, hogy visszahozzuk őt abba a normális fizikai állapotba, ami alap egy labdarúgónál. Ha ez meglesz, akkor ez lehetővé teszi majd, hogy nagyot robbantson. Mert a minőség, amit képvisel az egy más szint, mint amivel jelenleg rendelkezünk. Ő egy egészen más színvonal. Izgatottan várom, hogy fel tudjuk-e építeni őt." - mondta Reidről Vermes.

Tehát itt tartunk most: az MLS középcsapata 10 millió dollárért szerződtet válogatott csatárt és kockázatot vállal egy Premier League-játékos felépítésével. A legnagyobb klubokban argentin válogatott játékosok, vagy utánpótlás-válogatottak futballoznak. Egyes klubok 30-40-50-60 ezer nézőt csábítanak a lelátókra, az átlagnézőszám pedig a 22 ezret is meghaladja. Sorra épülnek a labdarúgó-stadionok. Az 1996-os nullához képest ma már 17 labdarúgásra optimalizált pálya van a bajnokságban, 7 pedig jelenleg is épül, vagy előkészítés alatt van. A klubok száma az MLS első évében látott 10-hez képest 26-ra nőtt és meg sem állnak 30-ig.

Az 1996-os 1,2 millió dolláros fizetési kerethez képest ma már minden klub megközelítőleg 8,5 millió dollárt költhet a játékosok béreire - nem számolva a kiemelt fizetésű játékosokat. Az olyan futballistákat, akinek az útját David Beckham taposta ki. Az angol legenda most visszatér, hogy tovább építsen egy másik legendát, az MLS tündérmeséjét. Bocs, Mr. Mushnick, de indul a 25. szezon! ;)

"Az MLS az a bajnokság, amelyben 22 csapat vetélkedik a bajnoki címért, a végén pedig a Seattle és a Toronto vívja a döntőt" - fogalmazta meg elmésen a Major League Soccer esszenciáját egy twitterező azt követően, hogy eldőlt, négy éven belül harmadszor a Seattle Sounders és a Toronto FC küzd meg egymással a bajnoki címért az észak-amerikai labdarúgó-bajnokság Nagydöntőjében.

Azonban - az ismétlődés dacára - nem állítható, hogy kiszámítható volt ez a végkifejlet. Reméljük, a drámai fordulatokból a vasárnap este 21 órakor kezdődő fináléra is maradt tartalék, így egy szórakoztató, jó hangulatú összecsapás várhat ránk. Seattle-ben, a CenturyLink Fielden 70 ezer szurkoló fog gondoskodni a döntőhöz méltó atmoszféráról.

MEGSZOKOTT ÉS MEGLEPŐ

Ha október 29-én, a Keleti és Nyugati Konferencia fináléja előtt megkérdeztek volna 10 MLS-szakértőt, hogy melyik két együttes fogja vívni a Nagydöntőt, akkor nagy magabiztossággal kijelenthető, hogy legalább kilencen Los Angeles FC-Atlanta United párosítást jósoltak volna.
A nyugati döntőben ugyanis az alapszakaszt pontrekorddal megnyerő, az MVP-nek választott Carlos Velát felvonultató LAFC fogadta a Seattle-t, míg a keleti fináléban a tavalyi bajnok Atlanta United (a félelmetes Josef Martinezzel a soraiban) látta vendégül az ezer sebből vérző Toronto FC-t. A labdarúgás istenei azonban ismét emlékeztettek arra, hogy ez a sportág nem játszható le előre a fogadóirodák kopottas asztalainál, a zöld gyep mindig képes meglepetésekkel szolgálni.

Ez különösen igaz azokra az esetekre, amikor a továbbjutás egyetlen mérkőzésen dől el. Márpedig az MLS rájátszásában idén ez a helyzet állt elő az újonnan bevezetett reformoknak köszönhetően. Az idei évtől kezdve ugyanis nem oda-visszavágós alapon dőltek el a párharcok a playoffban, hanem egyetlen mérkőzésen. A meccset pedig az az együttes rendezhette, aki az alapszakaszban jobb pozíciót harcolt ki magának. De - ahogy az kiderült - ez sem jelentett garanciát semmire. A két főcsoport-döntőben egyaránt a hazai pályán játszó gárda bukott el: az LAFC 3-1-re kapott ki a remekül kontrázó Seattle-től, míg az Atlanta 2-1-es vereséget szenvedett a masszívan védekező és két remek távoli gólt szerző Toronto FC-től.

Ezáltal pedig kialakult a meglepetés-finálé...már amennyiben meglepetésnek lehet nevezni egy olyan döntőt, ami az elmúlt négy évben háromszor is összejött. 2016-ban a Seattle örülhetett a Toronto otthonában, miután 0-0-s döntetlent követően tizenegyesekkel diadalmaskodhattak. Egy évre rá visszavágott a TFC: ismét ők rendezték a döntőt, de ezúttal 2-0-ás győzelmüknek köszönhetően már a Vörösök örülhettek.

Most az alapszakaszban elért jobb mérlegnek köszönhetően a Seattle adhat otthont a finálénak.

PLAYOFF-MENŐK

De miért van az, hogy ez a két csapat ismét vissza tudott térni erre a rangos színpadra még akkor is, ha előzetesen nem ők számítottak a topfavoritnak? Nos, mindkét gárdára igaz, hogy a playoffhoz hasonló kieséses párharcokban hagyományosan jól teljesítenek.

A Seattle Sounders az elmúlt 10 évben 4-szer nyerte meg amerikai kupasorozatot, a US Opent. A Toronto FC pedig ugyanezen időtartam alatt 7-szer diadalmaskodott a szintén egyenes kieséses rendszerben zajló Kanadai Bajnoki Tornában. Sőt, a TFC tavalyelőtt a CONCACAF Bajnokok Ligájában is elődöntőt játszott. Az élet-halál meccsek tehát igazán "fekszenek" ennek a két együttesnek.

Ezt a jelenséget igazolja a két vezetőedző, Brian Schmetzer (Seattle) és Greg Vanney (Toronto FC) mérlege is: Brian Schmetzer (Seattle) a ligarendszerű találkozókon 48 százalékos győzelmi mutatóval rendelkezik, míg a kieséses mérkőzéseken 57 százalékos ez az arány. Greg Vanney (Toronto) a ligarendszerű meccsek 41 százalékát nyerte meg, míg a kieséses meccseken 52 százalékot tud felmutatni.

AZ EDZŐK

Vanney és Schmetzer személye okkal került kiemelésre, hiszen mindkét erős karakterű szakembernek kulcsszerepe van abban, hogy a vörösök és a zöldek ismét finálét vívnatnak egymással. A döntőben az ő eltérő edzői filozófiájuk is megmérettetik: a pragmatikus Schmetzer küzd meg a kísérletező szellemű Vanney-vel.

Az 57 éves Schmetzernek különösen fontos lesz ez a finálé, hiszen először emelhetné fel az MLS trófeáját a szülővárosában. Ráadásul nem csak a városhoz, hanem a klubhoz is ezer szállal kötődik: már játékosként is szerepelt Seattle Soundersben, még amikor a klub az alacsonyabb osztályú ligákban vitézkedett. Játszott az North American Soccer League-ben (NASL) a 80-as években.

Aztán az NASL megszűnése után a Sounders-teremfoci-csapatában , majd az A-League nevű bajnokságban. Edzői pályafutását is a klubnál kezdte: 2002-től 2008-ig irányította az akkor még a harmadik vonalban futballozó Seattle Sounders-t. 2009-ben a Seattle MLS indulási jogot kapott, őt pedig "lefokozták" Sigi Schmid mögé másodedzőnek. De nem reagált sértetten a helyzetre, hanem alázattal állt a munkához és sokat tanult az amerikai bajnokság egyik legsikeresebb trénerétől, a tavaly elhunyt Schmidtől. Türelme és alázata kifizetődött: 2016 nyarán a rossz alapszakasz-szereplés miatt visszakapta az irányítást a csapat fölött. Először ideiglenesen nevezték ki, majd véglegesítették, miután nagy menetelés után playoffba vezette a Sounderst és a rájátszást is megnyerte az együttessel.

A döntő során idegenben, Torontóban diadalmaskodott. Rá egy évre ismét MLS-finálét játszott csapatával a kanadai metropoliszban, amit azonban elveszített. Most négy év alatt harmadik Nagydöntőjében edzősködhet, ráadásul végre a hazai kispadon.

"Mindig tudtam, hogy megvan a képességem ahhoz, hogy az MLS-ben legyek edző. Talán nem emlegetnek a liga toptrénerei között, de engem ez nem érdekel. Elég tiszteletet kapok otthon. Szeret az édesanyám, a feleségem és a kutyám. Nekem ennyi megbecsülés bőven elég." - nyilatkozta a minap, amikor a riporterek arról faggatták, hogy nem zavarja-e a tény, hogy remek eredményei dacára az elmúlt években nem kapott semmilyen szakmai díjat a ligától.

Talán egy újabb bajnoki cím ezen is változtathat. A nagy kérdés, hogy milyen út vezethet a sikerhez. Változtat-e Schmetzer az általa favorizált, meglehetősen konzervatív játékstíluson Hiszen most mégis 70 ezer néző előtt, hazai pályán vívják a finálét. A tapasztalt szakember a 4 védős felállás híve, szinte minden egyes mérkőzésén a 4-2-3-1-es formációt alkalmazza (mely alkalmanként, meccsen belül 4-3-3-ra módosul). Taktikája már évek óta a masszív védekezésre és a kontrajátékra épül, olyan gyors szélsőkkel, mint Jordan Morris és Joevin Jones. Utóbbi egyébként korábban szélső hátvéd volt, így nem túlzás azt mondani, hogy a kezdő tizenegyükből 7 futballista is komoly rutinnal rendelkezik a védőmunka terén.

"Ahogy sok nagy edző is elmondta a múltban, jó védekezéssel trófeákat lehet nyerni. Imádom nézni Ruidíaz lövéseit, Jordan Morris elfutásait, Nico Lodeiro kreatív megoldásait. Szeretem a támadófocit, mert ez teszi széppé ezt a sportot. Szóval nem mondanám azt, hogy a védekezés a mániám. De tisztelem ezen csapatrész fontosságát." - fogalmazott Schmetzer.

Schmetzernél jóval kalandozóbb a taktika terén az ellenfél kisadpján ülő Greg Vanney. A 45 éves szakvezető a legszebb játékoséveit a Los Angeles Galaxy-nál és a francia Bastiánál töltötte. Hamar kiderült, hogy vonzó számára az edzői szakma. Már a Galaxy játékosaként is rendszeresen jegyzeteket készített a taktikáról és a szakmai munka egyéb elemeiről, az edzésekről, a gyakorlatokról. Szivacsként szívta magába az információkat. Aztán amikor a Bastiához igazolt, európai tapasztalatokra is szert tett. Amikor korábbi csapata, a Galaxy európai túrán vett részt, Vanney szabadnapot kért a Bastia edzőjétől, hogy korábbi együttese edzéseit tanulmányozhassa. Később hazatért Amerikába, játékos pályafutását pedig az amerikai edzőfejedelem, Bruce Arena irányítása alatt fejezte be a Galaxy-nál.

A TFC-hez 2014-ben került, a klub akadémiai csapatát irányította. Aztán Ryan Nelsen vezetőedző menesztése után megbízott szakvezetőként vette át a csapatot, később pedig véglegesítették. Első teljes szezonjában története során először vezette a rájátszásba a TFC-t. Ráadásul úgy, hogy ők szerezték a legtöbb gólt az alapszakaszban. Igaz, a legtöbbet is kapták, de Vanney második évében ezt már orvosolni tudta. 2016-ban már az egyik legkevesebbszer kapituláló csapat volt az övék. Ebben jelentős szerepe volt Vanney merész taktikai húzásának is: a négyvédős két középhátvédes rendszerről, három középhátvédes rendszerre váltott, két felfutó szárnyvédővel. Egészen a Nagydöntőig meneteltek a forradalmi váltásnak köszönhetően. Ott azonban elbuktak a masszívan védekező Sounders-szel szemben. Nem úgy, mint 2017-ben, amikor szintén a Seattle volt az ellenfelük. Második nekifutásra már ők szerezték meg a trófeát, köszönhetően Vanney taktikai finomhangolásának, melynek köszönhetően még jobban kiteljesedett a Sebastian Giovinco-Jozy Altidore duó játéka. A szezon végén Greg Vanney megkapta az MLS legjobb edzőjének járó elismerést.

2018-ban kis híján egy nemzetközi serleg is az övék lett, de óriási balszerencsével elbukták a CONCACAF Bajnokok Ligája döntőjét, miután két mexikói gigászt, a Gignac-kal felálló Tigrest és az Oribe Peralta-, Jeremy Menez-fémjelezte Club Américát is búcsúztatták. A kudarc annyira megviselte az együttest, hogy az MLS-ben is drasztikus visszaesés következett: még a rájátszásba sem jutottak be a szezon végén. Nagy csalódásként élték meg mindezt a TFC szurkolói és ekkor jött csak az újabb sokkhatás: Sebastian Giovinco nem tudott megegyezni a klubbal az új szerződésről és a Közel-Keletre igazolt. Erről a mélypontról szedte össze idén a csapatot Vanney és vitte előbb rájátszásba, majd a Nagydöntőbe a Vörösöket.

A 45 éves szakember rá jellemző módon nem egyetlen állandó felállás mellett tette le a voksát az idei szezonban, hanem bátran kísérletezett. Három, négy, sőt, ötvédős felállással is próbálkozott, a Genktől igazolt spanyol karmester Alejandro Pozuelót pedig merészen mozgatta a csapaton belül, a középpálya különböző pozíciói mellett a csatársorban is bevetette a 28 éves játékost. Az Orlandóban jórészt középpályán használt kanadai válogatott Richie Laryeából pedig a liga egyik legjobb jobbhátvédjét faragta.

"Sok csapat a játékosok egyéni technikai adottságának köszönhetően arat diadalokat. Mások erősek, gyorsak és kemény futballt játszanak. Nekünk azonban a legnagyobb erényünk a taktikai képzettségünk."Tudom, hogy az edzőnk a Nagydöntőre is maximálisan fel fog készíteni minket és minden feltételt megteremt számunkra ahhoz, hogy végrehajtsuk a ránk bízott feladatot." - mondta Quentin Westberg, a Toronto kapusa.

"Greg pontosan tudja, kinek hol van az ideális helye a pályán. Tudja, hogy ki hol tud a legnagyobb hatással lenni a játékra. Így mindenkiből ki tudja hozni a maximumot. Óriási munkája van abban, hogy ez a csapat négy év alatt harmadik Nagydöntőjét játszhatja." - jelentette ki Nick DeLeon a csapat középpályása.

Vanney egyébként az idei playoffban eddig a 4-3-3-as felállást alkalmazta minden találkozón, de nem kizárt hogy a Nagydöntőben ismét bátrat húz és visszatér a 3 középhtávédes formációhoz. Egy mélyen meghúzott védővonallal lezárná a Seattle előtt a gyorsan bejátszható szabad területeket és ellehetítené ellenfelük legnagyobb erényét, a kontrajátékot. Helyette labdabirtoklásra és a védelmet megbontó kreatív futballra kényszerítené a hazai együttest, ami nem feltétlenül a legnagyobb érdemük.

KARMESTEREK: LODEIRO ÉS POZUELO

Ha valóban ez lesz a taktikai alapállás, akkor nagy feladat hárulhat a Sounders 10-esére, a 60-szoros uruguayi válogatott, korábbi Ajax- és Boca Juniors-játékos Nicolas Lodeiróra.

A 30. életévét idén betöltött középpályás 2016 nyarán érkezett az MLS-be és azóta több gólt készített elő, mint bármelyik másik játékos a bajnokságban. Lodeiro az elmúlt 3 és fél szezonban összesen összesen 52 találat előtt adott kulcspasszt, saját maga pedig 30-szor volt eredményes. A 4 különböző bajnokságban (Uruguay, Argentína, Hollandia, MLS) országos bajnoki címet szerző játékos szíve és lelke a Schhmetzer-féle Soundersnek.

"Nico nem szokott nagy motivációs beszédeket tartani, ő azzal motivál mindenkit, hogy felszántja a pályát. Mindent megtesz a csapatért és még annál is többet. Mindenki tudja róla, hogy utolsó leheletéig rohan a pályán és arra ösztönzi ezzel a társait, hogy kövessék a példáját. Mi mindannyian megpróbálunk lépést tartani vele." - mondta róla középpályás-társa, a svéd válogatott Gustav Svensson.

De nem csak a klub, a liga számára is fontos igazolás volt Lodeiro. Megérkezése egyfajta korszakváltást is jelentetett az MLS-ben 2016-ban. Amikor a liga többi nagycsapata még Steven Gerrardhoz és Frank Lampardhoz hasonló veteránokat igazolt, a Seattle Sounders Lodeiro személyében egy 27 éves Copa América-győztes uruguayi válogatott alapembert szerződtetett. Ő és a torontói Sebastian Giovinco egy új hullámot, új korszakot jelképeztek az MLS történetében.

"Akkoriban Giovinco kivételével nem futballozott ilyen kaliberű futballista ilyen fiatalon az MLS-ben. De ő mégis ide akart jönni. Legendás sztori, hogy még Luis Suarezt is megkérte, hogy fordítson neki, amikor telefonon tárgyaltam vele." - mondta Garth Lagerway, a Seattle klubigazgatója. "Aztán amikor megérkezett, igazolta a vele kapcsolatos tapasztalataimat. Ő egy szerény fickó, aki mindenki mást is a földön tart a csapatban. Eltökélt és vérprofi vezető, akinek a hatását nem lehet szavakba foglalni. Az elmúlt években ő lett az MLS történetének talán egyik legjobb játékosa és egyértelműen a Seattle egyik legjobbja. Mégis kevesen vannak ennek tudatában...talán mert ő annyira szerény fickó."

Lodeirot és Giovincót aztán olyan minőségi huszonéves játékosok követték, mint Josef Martinez, Carlos Vela, Miguel Almirón, Albert Rusnák...vagy épp Alejandro Pozuelo. A Toronto idén hosszas tárgyalási folyamat után szerződtette a Genk spanyol csapatkapitányát, összesen 11 millió dolláros átigazolási díjért, ami a harmadik legnagyobb bejövő transzfer volt az MLS teljes történetében. A középpályás korábban a spanyol La Ligában (Betis) és az angol Premier League-ben (Swansea) is megfordult. A nagy nehezen összehozott átigazolást a Toronto klubigazgatója, Ali Curtis "az MLS történetének egyik legbonyolultabb, legidőigényesebb transzferének" nevezte.

A 27 évesen megszerzett futballistára kulcsszerep hárult azt követően, hogy a TFC a tél folyamán egyaránt elvesztette két kreatív támadójátékosát, Sebastian Giovincót és Victor Vasquezt. Mindkettőjüket busás jövedelmet kínáló közel-keleti együttesek szerződtették. Pozuelónak így egy személyben kellett két technikás zsenit pótolnia. Az pedig végképp nem könnyítette meg feladatát, hogy a csatársor monstrumja, Jozy Altidore többször is sérüléssel bajlódott a szezon folyamán. Altidore-nak egyébként a Nagydöntőben is erősen kérdéses a játéka.
Pozuelo azonban nem riadt vissza a kihívástól: 31 mérkőzésen 14 gólt szerzett és 13 találatot készített elő, helyet kapott az MLS All Star-csapatában és a szezon végi álomcsapatba is beválasztották.

"Nem emlékszem arra, hogy valaha egy csapatban szerepeltem volna egy olyannyira kétlábas futballistával, mint ő." - mondta Altidore. "Egészen lenyűgöző, hogy mennyire dinamikus és magabiztos mindkét lábával. Egészen más szintet képvisel, mint az átlag. Nagyon technikás, nagyon finoman bánik a labdával és kiemelkedően jól passzol. És az különösen tetszik, hogy mennyire szeret és mer rizikót vállalni. Ha meglát egy sanszot, megpróbál élni vele. Nem ijed meg a kockázattól."

Pozuelo ráadásul úgy remekelt idén, hogy Greg Vanney - korábban már említett - döntésének eredményeképp a szezon hajrájában már nem eredeti posztján, a középpályán szerepelt, hanem középcsatárt játszott. Ez egyfajta reveláció is volt a karrierjében, hiszen a vártnál sokkal otthonosabban mozgott a támadósorban. Itt az sem jelentett hátrányt, amit középpályásként sokszor felróttak neki: miszerint védekezésben vannak hiányosságai.
Pozuelo számára különösen fontos lehet a vasárnapi finálé, hiszen karrierje során először emelhetne magasba egy bajnoki trófeát. Van ugyan egy aranyérme a Genk színeiben, de a gárda csak azt követően húzta ba a bajnoki címet, hogy ő márciusban elhagyta az együttest a Toronto hívó szaváért. Így a serleget nem kaparinthatta meg.

MILLIÓ DOLLÁROS BRADLEY

De ezzel együtt mégsem Pozuelo az a játékos, akinek a legértékesebb lenne egy esetleges vasárnapi diadal. Michael Bradley-nek ugyanis 6,5 millió dollárja forog kockán a finálé végkimenetelétől függően. Nem, nem arról van szó, hogy a 151-szeres válogatott középpályást is bekebelezte volna a fogadási maffia.

Az ok sokkal prózaibb: amikor 2014-ben a Toronto FC leigazolta az AS Romától Michael Bradley-t, akkor egy záradék is bekerült az évente 6,5 millió dolláros fizetést garantáló szerződésbe. A klauzula szerint ha Bradley az utolsó évében megnyeri az MLS bajnoki címét, akkor egy évvel automatikusan meghosszabbodik a lejáró kontraktusa, továbbra is garantálva így neki a 2014-ben kialkudott bért.

Nos, az idei esztendő Bradley szerződésének utolsó éve. Ha nem lenne ez a záradék, új megállapodást kellene kötni, amiben egészen biztosan jelentősen kisebb összeg szerepelne, hiszen a középpályás jövőre már 33. életévébe lép. Becslések szerint maximum nagyjából 1,5 millió dollárt kereshetne egy új kontraktussal.De ha a Toronto vasárnap este megnyeri a bajnoki címet, akkor klubvezetésnek nincs lehetősége az alkudozásra, ki kell fizetniük a 6,5 milliós bért. Így továbbra is Bradley maradna az MLS legjobban fizetett amerikai játékosa.

"Soha nem beszéltem az újságíróknak a szerződésemről, nem hiszem, hogy épp most fogom megszakítani ezt a sorozatot." - mondta Bradley a sajtó képviselőinek, amikor a záradékról kérdezték. "Ez egy finálé, ahol minden játékosunk mindent meg fog tenni a győzelemért, minden egyéb körülménytől függetlenül."

Azt sem árt leszögezni, hogy ha van játékos, akitől a Toronto szurkolói nem sajnálnának 6,5 millió dollárt, az épp a csapatkapitány Michael Bradley.

"Michaelnek hatalmas szerepe van abban a kultúrában, amit ennél a klubnál kialakítottunk." - mondta róla Greg Vanney. "Példát mutat minden edzésen és az egyéb hétköznapi dolgokban. Magasra teszi a lécet mindenki számára. Minden egyes nap keményen dolgozik, sosem kér szabadnapot. Sokszor nekünk kell mindig győzködnünk őt, hogy pihenjen egy kicsit. Elképesztően odafigyel a legapróbb részletekre is és törődik a klubunk minden aspektusával. Azt akarja, hogy minden a lehető legmagasabb szinten működjön."

THE HOMETOWN KID

Bradley tehát jól megérdemelt milliókért játszik ezen az estén. De egy döntő értékét nem csak dollárban lehet mérni. Erről biztosan tudna mesélni Jordan Morris. A 25 éves amerikai válogatott támadó ugyanis edzőjéhez hasonlóan Seattle-i születésű, ráadásul ő is ezer szállal kötődik a klubhoz.

Az akadémián nevelkedett (mielőtt rövid kitérőt tett a Stanford Egyetemre), édesapja pedig a csapat vezető sportorvosa. Ő maga pedig 2016-ban a Bundesligában szereplő Werder Bremen szerződésajánlatát utasította vissza csak azért, hogy szülővárosa együttesében futballozhasson. Tette mindezt úgy, hogy a Sounders szerződés-ajánlata anyagilag is kedvezőtlenebb volt a Werder által kínált kontraktusnál.

"Kicsit sem bántam meg a döntésemet. Nagyon boldog vagyok vele, hogy a Seattle-t választottam. Vannak, akik számon kérik rajtam, hogy miért nem Európában focizom, de a magam részéről elégedett vagyok a választásommal. Egy sikeres csapat tagja vagyok és egyénileg is sokat fejlődtem, amióta itt szerepelek. Főleg idén érzem azt, hogy sikerült szintet lépnem. Ez MLS egy egyre erősebb és színvonalasabb bajnokság, nagyon örülök, hogy a részese lehetek." - fogalmazott nemrég Morris.

De nem csak emiatt a "hűségeskü" miatt kedvelték meg őt a Seattle szurkolói: első szezonjában az év újoncának választották a bajnokságban, miután az év összes MLS-meccsén pályára lépve (34 alapszakasz plusz 6 playoff-mérkőzés) 16 találatban volt benne. Tizenkettőt maga jegyzett, négyet pedig előkészített. A szezon végén pedig bajnoki címet ünnepelhetett.

A 2017-es éve már haloványabban sikerült, de ebben közrejátszott, hogy fáradásos izomsérüléssel futballozta végig az évet, mely a nyár folyamán végül teljesen harcképtelenné tette. De ez még semmi volt ahhoz a sokkhoz képest, amit 2018 februárjában elszenvedett: a CONCACAF Bajnokok Ligájában elszakadt a keresztszalagja és az egész szezont kénytelen volt kihagyni. Hosszú rehabilitációs időszakot követően idén tért vissza a pályára.
Méghozzá nem is akárhogyan: eddig 28 meccsen 13 gól és 6 gólpassz a mérlege. Súlyos sérülését követő "feltámadását" a liga "Comeback player of the year" díjjal jutalmazta. De azért azt kellő magabiztossággal kijelenthetjük, Morris nem ezzel az egy trófeával akarja zárni az idei esztendőt.

"Egy valóra vált álom lenne, ha a szülővárosomban nyerném meg az MLS-t. Különleges érzés volt, amikor 2016-ban bajnok lehettem ezzel az együttessel, de az egy egészen csodálatos dolog lenne, ha a saját szurkolóink előtt emelhetném magasba a serleget. Ez a város és ezek a drukkerek nagyon megérdemelnék, hogy itthon is ünnepelhessenek." - állítja Morris.

GÓLVÁGÓK

De nem csak Jordan Morris-gólokban reménykedhetnek a Seattle Sounders hívei. A csapat ugyanis egy igazi playoff-menőt igazolt tavaly a perui válogatott Raúl Ruidíaz személyében.

A korábbi kétszeres mexikói gólkirály és Copa América-ezüstérmes csatár eddig 5 rájátszás-meccsen lépett pályára az MLS-ben, ezeken mind szerzett gólt vagy adott gólpasszt. Összesen 6 találat és 2 assziszt a mérlege a playoff-összecsapásokon.

"A playoff egy külön világ. Át kell érezned, hogy milyen fontosak ezek a mérkőzések az egész klub szempontjából. És Raúl pontosan tudja ezt. A legnagyobb pillanatokban képes előállni a legjobb teljesítménnyel." - fogalmazott Garth Lagerway klubigazgató.

A 29 éves csatár ráadásul kifejezetten jól bírja az MLS jelentette megterhelést, a Seattle-i műfüvet és a hosszú utazásokat. Amióta megérkezett a bajnokságba, csak 5 találkozót volt kénytelen kihagyni sérülés miatt. És nem azért van ez így, mert spórol az energiával. Épp ellenkezőleg: minden meccsen végig robotol.

"Raúl elképesztően sokat mozog a meccseken, ezt a tévés közetítés során nem lehet látni." - fogalmazott csapattársa, az amerikai válogatott Cristian Roldan. "Amikor egyik-másik ilyen bemozgás után gólt szerez, mindenki le van nyűgözve, hogy milyen jól megtalálta ezeket a réseket. De az a csodálatos benne, hogy ő ezt az egész meccs folyamán csinálja. Egészen fáradhatatlanul helyezkedik a labda nélküli szituációkban, egy tanulmány azt nézni, amit csinál. Ezért ilyen eredményes"

Parádés egészségi állapota miatt irigyelheti őt a Toronto gólfelelőse, a minap 30. születésnapját ünneplő Jozy Altidore. A tankszerű támadó meghatározó figurája a TFC támadásainak - már amikor egészséges. Amióta ugyanis megérkezett Torontóba, 12 alkalommal szenvedett kisebb-nagyobb sérülést, melyek miatt közel 40 találkozót hagyott ki az elmúlt években. Most is nagy kérdés, hogy szerepet kaphat-e a Nagydöntőben, miután október elején a combjára kapott egy rúgást.

"Nem szeretem a meccseket a lelátóról nézni, kifejezetten nehéz számomra csak ülni tehetetlenül. Még nem tudom, hogy mennyit tudok vállalni, de mindent megteszek, hogy valamennyit képes legyek játszani. Egy hónapja nem játszottam, el kell fogadnom, hogy az idő nem az én oldalamon áll." - fogalmazott az amerikai csatár.

Altidore idén mindössze 22 meccsen tudott pályára lépni, melyeken 11-szer volt eredményes és 7 gól előkészítésében vett részt.

Játékpercekre lebontva egészen meggyőző mutatóval rendelkezik: átlagosan 94 percenként vesz részt egy találatban valamilyen módon. A Nagydöntőben is kulcsfigura lehetne. A két csapat egymás elleni első döntőjében a Toronto egyik legjobbja volt, fejesét őrületes bravúrral hárította Stefan Frei, a Seattle kapusa. A második randevú során pedig ő szerezte a Vörösök vezető gólját, ami megalapozta a 2-0-s sikert és így a bajnoki cím megnyerését.

MASSZÍV VENDÉGEK, VERHETETLEN HAZAIAK

Ezúttal azonban Altidore-nak és a Torontónak nem hazai pályán kellene elintézni a Sounderst - mint ahogy az a 2016-os és 2017-es döntőben történt -, hanem vendégént kellene diadalmaskodniuk. Viszont le kell szögezni: ha van csapat, amely nem ijed meg az ellenfelek stadionjában, az a Toronto FC: legutóbbi 10 idegenbeli MLS-meccsükön csak 1-szer kaptak ki, jelenleg 8 mérkőzéses veretlenségi sorozatban vannak az vendégként lejátszott találkozókon.
Persze ahhoz egészen különleges bravúrra lenne szükség, hogy a kanadaiak győzzenek a Seattle Sounders otthonában. A zöldek ugyanis legutóbb 2013-ban veszítettek el hazai pályán egy playoff-mérkőzést. De még egy döntetlenért is 2014-ig kellene visszalapozgatnunk a sport almanachokat.
A Toronto esetleges győzelme tehát tényleg korszakos siker lenne. Legutoljára a 2016-os Nagydöntőben borult ekkorát papírforma. Akkor a topfarvorit Toronto otthonában nyert a Seattle Sounders. Fordul a kocka?

MLS Nagydöntő - november 10. magyar idő szerint 21:00-kor
Seattle Sounders-Toronto FC (Seattle, CenturyLink Field)

VÁRHATÓ KEZDŐCSAPATOK:

Seattle: Frei - Leerdam, Kim, Arreaga, Smith - Svensson, Roldan - Jones, Lodeiro, Morris - Ruidíaz

Toronto: Westberg - Auro, Ciman, Mavinga, Morrow - Osorio, Bradley, Delgado - Endoh, Pozuelo, Benezet

"Én MAGYAR vagyok!" - idézte fel Tim Howard az önéletrajzi könyvében egy gyermekkori konfliktusának csattanóját. Az idézett kifakadás körülményeire később még visszatérek. De kezdjük a lényeggel: "legmagyarabb" amerikai válogatott legenda lejátszotta karrierje utolsó mérkőzését. Tim Howard fantasztikus pályafutása végleg lezárult.

A KEZDETEK

A 121-szeres válogatott kapus 1979. március 6-án látta meg a napvilágot New Jersey-ben, Matthew Howard, afroamerikai kamionsofőr és Fekete Eszter magyar bevándorló, egy szállítmányozási cég alkalmazottjának gyermekeként.

Howard magyar anyukájával, Fekete Eszterrel

Édesanyja kislányként, a szülei társaságában hagyta el a Magyar Népköztársaság területét.
Tim Howard nagyapja, Fekete Pál 1956-ban aktívan kivette a részét a magyar forradalomból. Gyári munkások egy közösségét szervezte meg, hogy együtt harcoljanak a szovjet elnyomás ellen. A forradalom leverése után Fekete Pál megtudta, hogy hazaárulás vádjával börtönbe akarják zárni és ki akarják végezni. Feleségével és két gyermekével (köztük Tim Howard édesanyjával) az éj leple alatt hagyták el Magyarországot.

Mivel a későbbi válogatott kapus édesapja korán elhagyta a családot, így a kis Tim édesanyja mellett nagyon sok időt töltött magyar nagyszüleivel is. A nagypapa sokat mesélt neki Magyarországról, míg nagymamája a magyar konyha ízeivel ismertette meg.

Bár a nagyszüleitől és édesanyjától rengeteg szeretet kapott, Howardnak nem volt könnyű gyermekkora. A tanulmányait nehezítette, hogy jelentős figyelemzavarral küszködött, kényszeresen rettegett az iskolai környezettől és olykor furcsa, hiperaktív mozdulatokat tett. Édesanyja először nem tudta hova tenni a szokatlan viselkedést. Aztán 11 évesen kiderült, hogy Timnek Tourette-szindrómája van.

A Tourette egy idegrendszeri betegség, amelyre a tikkelésnek nevezett akaratlan mozgások, hangadások jellemzőek. Nem ritkán pedig koncentrációs zavarral, kényszergondolatokkal jár.

Érdekes, hogy amíg Tim a tanteremben képtelen volt elnyomni magában a Tourette-tüneteit, a futballpályán mintha minden zavaró tényező megszűnt volna.

"A focipályán megváltozott az életem. Amikor a labda távol volt tőlem, olyankor még előjött egy-két kényszer-vezérelt mozdulat: fogjam meg a kapufát, vagy köhögjek, vagy pislogjak. De aztán ahogy megindultak felém a csatárok, minden tünetem visszahúzódott. A tikkek, a kényszeres gondolatok és mozdulatok... minden eltűnt, mintha csak csettintettem volna. Egy pillanat alatt" - mesélte egy interjúban.

Orvosai ezt azzal magyarázták, hogy sok Tourette-es betegre az élet bizonyos területein jellemző a hiperfókuszálás képessége. Howardnál ez a terület a sport és azon belül is a labdarúgás volt. Nyolc évesen kezdett el egy ifjúsági focicsapatban játszani. Hamar kitűnt kortársai közül. Előbb atletikus testfelépítésével, később a teljesítményével. Minden pozitívum dacára a focipályán sem volt mindig aranyélete.

"Emlékszem, egyszer gyermekkoromban egy ellenszenves apuka azt kiabálta a meccsünkön a fiának: 'Ne engedd, hogy az a zöld ruhás óriás megelőzzön téged!' Ezzel természetesen rám célzott. Én voltam a magas fiú zöld felsőben. Én szomorúan ránéztem anyukámra, aki szemével azt üzente: 'Ne is foglalkozz vele, csak focizz tovább'. De a következő alkalommal ez a szülő már azt üvöltötte: 'Ne engedd, hogy a Puerto Rico-i óriás megszerezze a labdát!' Ekkor megálltam és odafordultam a férfihoz: 'Nem vagyok Puerto Rico-i' - üvöltöttem rá. Ha már mindenképpen óbégatni akar, akkor legalább ne mondjon butaságokat. 'Én MAGYAR vagyok!' " - idézte fel önéletrajzi könyvében.

Mivel édesanyja egyedül nevelte őt, ezért hiába rendelkezett egyedülálló képességekkel, nem kapta meg a megfelelő képzést. Egészen addig, míg fel nem fedezte őt Tim Mulqueen, a Rutgers Egyetem csapatának edzője, aki korábban az amerikai U17-es válogatott mellett is dolgozott. A jó szemű szakember felismerte Howard tehetségét és ingyen edzést kínált fel neki.

"Asszonyom, a fia különleges képességekkel rendelkezik. Soha nem találkoztam hozzá hasonlóval. Nem érdekel a pénz, csak hozza el gyakorolni. Ingyen vállalom őt." - a visszaemlékezések szerint ezeket a szavakat idézte "Mulch" Tim anyukájához.

METROSTARS

Ez sorsfordító pillanat volt Howard életében. Mulqueen ugyanis 1996-ban az MLS-ben szereplő New York/New Jersey MetroStars (későbbi New York Red Bulls) kapusedzője lett, ahova magával vitte a fiatal tehetséget. AZ ifjú Howard tartalékkapus lett a 100 válogatottságig jutó Tony Meola mögött, aki hamar a mentora lett.

1998-ban debütált a bajnokságban, öt védést bemutatva egy 4-1-es győzelem során. A 2000-es szezon második felében lett alapember, 2001-ben pedig az MLS legjobb kapusának választották. Utóbbi díj átvételekor olyan emlékezetes beszédet mondott, ami egyes elmondások szerint megmentette a csőd szélén álló MLS-t attól, hogy a klubtulajdonsook kihátráljanak a ligából. A D.C. Unitedet akkoriban birtokló Kevin Payne így emlékszett vissza Howard monológjára:

"Phil Anschutz, az LA Galaxy tulajdonosa mellett ültem, amikor Tim a színpadon mikrofont ragadott. Elképesztően szép és megható beszédet mondott. Mesélt a sok küzdelemről, arról, hogy milyen nehéz volt neki a Tourette-betegséggel felnőni. Elmondta, milyen sokat segített neki a foci, hogy ennek köszönhetően élhetett teljes életet és a foci miatt volt képes túllendülni a kihívásokon. Majd nagy háláját fejezte ki a Major League Soccer felé, hogy megadta számára a lehetőséget ahhoz, hogy megváltoztassa az életét. Amikor kifelé sétáltunk az épületből, Phil hozzám fordult és azt mondta: bármi is történik, tovább kell folytatnunk az MLS-t. Az ilyen fiatalok, az ilyen sorsok miatt nem szabad feladnunk."

MANCHESTER UNITED

Ekkoriban kezdett érdeklődni iránta a Manchester United. Alex Ferguson játékosmegfigyelőket küldött az MLS-be, hogy kielemezzék Howard játékát. A fiatal kapus továbbra is meggyőzően teljesített és az amerikai válogatottba is bekerült.

A Manchester United döntött. Ajánlatot tettek az MLS-nek, amit egy tárgyalássorozatot követően el is fogadott a liga. Tim Howard a Manchester United játékosa lett. A brit sajtó ízléstelen szalagcímekkel fogadta az amerikai labdarúgót: "A Manchester United fogyatékkal élő kapust igazolt" - írta az Independent. "A United agyi rendellenességgel rendelkező kapust szerződtetett" - hirdette a Guardian. De mindez Howardot nem érdekelte.

"Az MLS egyik leggyengébb csapatától a világ egyik legjobb bajnokságának topklubjához szerződtem. Nem mondom, hogy olyan volt, mintha egy mesében lennék, de az egész annyria hihetetlen volt, hogy meg akartam csípni magam, igaz-e ez az egész." - emlékezett vissza.

Tündérmese vagy sem, nem indult rosszul Howard kalandja a Manchester Unitednél. Viszonylag gyorsan kiszorította a kapuból a világbajnok Fabian Barthezt, sorsdöntő tizenegyest védve az angol szuperkupa-meccsen, a Community Shielden. A 2003-2004-es szezonban bekerült az angol labdarúgó-szakszervezet szezonvégi álomcsapatába.

Minden jól alakult egészen 2004 márciusáig, amikor Howard nagy bakit vétett a Porto elleni BL-nyolcaddöntő 90. percében, ami a Manchester United kiesését eredményezte. Ez a hiba mély nyomot hagyott Howardban, ami a teljesítményén is meglátszott. Átmenetileg a kispadra szorult, majd a következő szezont is gyengén kezdte és így végleg elvesztette Sir Alex Ferguson bizalmát.

CSÚCSON AZ EVERTONNÁL, MEGHATÁROZÓ ÉVEK A VÁLOGATOTTNÁL

Aztán jött a 2006-os esztendő, amely sok szempontból egy újabb mérföldkő volt az életében. Kasey Keller tartalékjaként élete első világbajnokságára utazhatott, majd a torna után ügynöke jelezte neki, David Moyes, az Everton menedzsere érdeklődik iránta. A United nyitott volt rá, hogy kölcsönben elengedje a jenki hálóőrt. A tárgyalások során Howard megkérdezte Moyest, mit fog tenni akkor, ha egyik meccsen hasonló bakit vét, mint a Porto elleni BL-találkozón tette. Howard elmondása szerint Moyes egyetlen pislogás nélkül rögtön válaszolt:

"Tim, te egy fiatal kapus vagy és azt akarom, hogy tanulj és fejlődj. A tanulás rizikóval jár. Én pedig ösztönözni foglak téged arra, hogy vállald ezeket a rizikókat. Néha hibázni fogsz. Néha leüvöltöm majd a fejed. De nem foglak kirakni a csapatból. Azért szeretnénk megszerezni téged, mert tudjuk, hogy a fejlődésed a javunkat szolgálja. Több meccset fogsz nyerni nekünk, mint amennyit elbukunk rajtad." - mondta a skót menedzser.

Howardnál ez a beszélgetést döntött. Aláírt a klubhoz, melyet aztán 10 szezonon keresztül és több mint 400 mérkőzésen át szolgált.

Moyes nem szegte meg a szavát, Howard alapember lett az Evertonnál, a bizalmat pedig remek védésekkel hálálta meg. Az ősi rivális Liverpool sem az idegenbeli, sem a hazai meccsen nem tudott betalálni ellene. Howard összesen 14 (!) kapott gól nélküli mérkőzéssel zárta a szezont. Ezután nem számított nagy meglepetésnek, hogy az amerikai kapust az egyéves kölcsönszerződés lejártával leigazolták a liverpooli kékek.

Hősünk 2007 nyarán nem csak ennek a ténynek örülhetett, hanem annak is, hogy az amerikai válogatottban - immár elsőszámú kapusként - karrierje első nemzetközi trófeáját nyerte. Hat mérkőzésen mindössze három gólt kapva magasba emelhette a CONCACAF Aranykupát. A finálét az ősi rivális Mexikó ellen 2-1-re nyerték meg az amerikaiak. Howard a 89. percben óriási ziccert védett. Ez volt az első alkalom, hogy a jenkik egy Aranykupa-döntőben legyőzték a déli szomszédot.

Angliába visszatérve Howard olyannyira nem pihent, hogy 2008 novemberében már 100. mérkőzését játszotta az Everton színeiben. A klubhoz történő megérkezése óta egyetlen bajnokit sem hagyott ki. 2009 tavaszán egykori csapata ellen is bizonyított: az FA-kupa elődöntő tizenegyespárbajában két büntetőt is hárított a Manchester United kárára, ami a Vörös Ördögök kiesését jelentette. Közben a bajnokságban is remekelt: 17 kapott gól nélküli mérkőzéssel zárta a szezont, ami új klubrekord volt az Evertonnál.

2009 a válogatott szempontjából is jelentős esztendőnek bizonyoult. Az amerikaiak történelmi sikert elérve ezüstérmet szereztek a Konföderációs-kupán, a menetelés során legyőzték a 35 mérkőzés óta veretlen Európa-bajnok és későbbi világbajnok Spanyolország együttesét. A 2-0-ás sikerben természetesen Howardnak is jelentős szerepe volt. Fernando Torresék 8 kísérletét hárította.

"Ennek egész egyszerűen nem lett volna szabad megtörténnie. Senki sem adott nekünk esélyt. Senki sem hitte, hogy legyőzhetjük a labdarúgás eme titánjait. Azt meg végképp senki nem gondolta volna, hogy kapott gól nélkül hozzuk le ellenük a meccsünket. Az egész világ arra számított, hogy a spanyolok megsemmisítenek bennünket. Valahogy mégis megvalósult ez a sokkoló siker. Térdre rogytam a lefújás után és a mennyek felé nézve hangosan kimondtam: 'Köszönöm Istenem, hogy részese lehettem ennek a történelmi pillanatnak'." - mondta Howard.

A döntőben az amerikaiak kis híján a brazilok ellen is csodát tettek, de kétgólos előnyről végül 3-2-re elbukták a finálét. A torna után Tim Howardot választották a legjobb kapusnak és bekerült a Konföderációs Kupa álomcsapatába is.

A Dél-Afrikában rendezett esemény az egy év múlva megrendezésre kerülő világbajnokság főpróbája volt. A 2010-es torna az első olyan vb volt, ahol Howard elsőszámú kapusként szolgálta a nemzeti tizenegyet. A jenkik akkori szövetségi kapitánya, Bob Bradley nemrég úgy nyilatkozott, különleges szellemiség lengte körül azt az együttest.

"Mai napig jó szívvel gondolok vissza arra a válogatottra. Tim mellett olyan egyéniségek szerepeltek abban az együttesben, mint Clint Dempsey, Landon Donovan, Carlos Bocanegra, Michael Bradley, Jay DeMerit és még sorolhatnám... Fantasztikus évek voltak azok. Olyan csapatszellem uralkodott abban a gárdában, hogy úgy éreztük, bárkit legyőzhetünk." – fogalmazott a válogatottat 2007 és 2011 között irányító szakember.

Ez a különleges hangulat meg is hozta a gyümölcsét. A jenkik 1930 óta először nyertek meg egy világbajnoki csoportot, megelőzve a Lamparddal, Gerrarddal, Rooney-val felálló Anglia együttesét. A csoport első helyéről szóló mérkőzést Algéria ellen vívták a jenkik 2010. június 23-án. A képlet egyszerű volt: ha nyernek, akkor megnyerik a csoportot, ha nem, akkor kiesnek. A feladat nem volt egyszerű, ugyanis a „sivatagi rókák” remekül megszervezték a védekezésüket, nem véletlenül értek el Anglia ellen is egy 0-0-s döntetlent. A jenkik ellen is tartották magukat a végsőkig. Az amerikaiak összesen 22 lövéssel kísérleteztek a mérkőzés során, de csak a legutolsó, 22. kísérlettel sikerült feltörniük a reteszt. Landon Donovan a 92. percben biztosította be az Egyesült Államok továbbjutását egy fantasztikus kontratámadás végén. Katartikus pillanat volt. A gólban jelentős szerepe volt Howardnak is: előbb hárította Rafik Saïfi közeli fejesét, majd egy hajszálpontos kidobással megindította a mindent eldöntő kontrát.

"A meccs után valaki behozott egy csomó Budweisert az öltözőbe. Elkezdtünk iszogatni. Erre a csapatkapitányunk, Carlos Bocanegra bejelentette, hogy az Egyesült Államok korábbi elnöke, Bill Clinton ott áll az ajtó előtt és szeretne gratulálni nekünk. Mondtam neki, hogy 'mire vársz, hívd már be'. Erre Carlos mondta az Elnök Úrnak, hogy jöjjön be és igyon velünk egy sört. Clinton nem tétovázott, feltűrte az ingujját és vagy fél órát sörözött és beszélgetett velünk az öltözőben. Amikor eszembe jut ez az emlék, akkor mindig a magyar nagypapámra gondolok. A bevándorlóra, aki nagy reményekkel érkezett ebbe az országba. 'Nézd papa, nem csak egy volt elnökkel beszélgetek, hanem együtt lógók vele és közösen sörözgetünk. Remélem, örülsz nekem'." - írta a könyvében Howard.

A legjobb 16 között azonban véget ért a nagy kaland, a jenkik egy 120 perces csatát követően buktak el Ghána ellen. Sajnos nem ez volt Howard karrierjében az egyetlen „nyolcaddöntős, hosszabbításos” búcsú, de erre majd a későbbiekben visszatérünk.

A 2011-12-es Premier League-szezonban viszont olyan történt Howarddal, ami sem előtte, sem utána nem esett meg vele teljes karrierjében: gólt szerzett. Méghozzá egy magyar kapus ellen. 2012 januárjában egy Everton-Bolton mérkőzésen vette be Bogdán Ádám kapuját.

A szokatlan eset egy tisztázás után történt: a nagy erejű szél megtolta az amerikai kapus előre rúgott labdáját, ami így átpattant a gólvonalon kívül helyezkedő Bogdán felett. Howard az eset után nem mutatott be semmilyen gólörömöt és sportemberi nagyságáról tanúbizonyságot téve így nyilatkozott:

"Kapusként nem jó érzés ilyen gólt szerezni. Nem jó látni, hogy ez történik egy kollegával. Őrületes szél volt egész meccsen, mindketten szenvedtünk miatta. Megmondtam Ádámnak, hogy együtt érzék vele, mert tudom, milyen érzés potyagólt kapni. Velem is megtörtént korábban, ezért nem is volt kedvem ünnepelni ezt a találatot."

A 2011-12-es szezont végül egy szerzett találat mellett 12 kapott gól nélküli mérkőzéssel zárta és egyúttal megelőzte a klublegenda Neville Southallt a Premier League-ben történő pályára lépéseket illetően. Mindez 2016-is szóló szerződés-hosszabbítást ért számára.

"Nem volt mit agyalni. Jó a kapcsolatom a vezetőkkel, a szurkolókkal. Ők boldogok voltak, hogy itt maradok én meg örülök, hogy itt lehetek. Ez a klub az otthonom. " – mondta a kontraktus aláírását követően.

Nyáron aztán tovább fokozódott Howard boldogsága. 2012 augusztusában az Egyesült Államok Mexikóban szerepelt barátságos mérkőzésen. A helyszín a legendás Azteca stadion volt, ahol 56 ezer néző figyelte a jenkik és déli szomszédjuk összecsapását. A két válogatott 1934 óta íródó rivalizálása során egyszer sem fordult elő, hogy az amerikaiak Mexikóban győzelmet arassanak. Egészen 2012. augusztus 15-ig. Ezen az estén ugyanis az amerikaiak - a mexikói származású Orozco-Fiscal góljával - 1-0-ra legyőzték Mexikót. A sikerhez Tim Howard két egészen földöntúli védéshez járult hozzá. Egyszer Chicharito Hernandez földre fejelt labdájára ért le hihetetlen gyorsasággal, egy másik alkalommal pedig egy megpattanó lövést hárított úgy, hogy egészen lehetetlen lábtartással változtatott súlypontot vetődés közben.

"Amikor a meccs után felhívtam a feleségemet, úgy hívta oda a gyerekeinket a telefonhoz, hogy 'Gyertek, édesapátok történelmet írt!' Az öltözőben Landon Donovannel egymásra néztünk, egy szót se szóltunk, de mindketten kiolvastuk a másik tekintetéből, hogy nem hisszük el, hogy végre megtörtük az átkot." - emlékezett vissza évekkel később.

Klubjához visszatérve aztán a 2012-13-as szezonban megszakadt Howard nagy sorozata. 2013. márciusában egy ujjsérülés miatt kénytelen volt kihagyni a Reading elleni Premier Leauge-mérkőzést, így 2007 óta először fordult elő, hogy nem vele kezdődött az Everton összeállítása. Zsinórban 210 találkozón volt kezdő. Mindössze két találkozó választotta el attól, hogy megdöntse Neville Southall klubrekordját.

"Pokoli érzés, hogy ilyen közel voltam a rekordhoz és nem tudtam megdönteni. Egyszerűen pokoli volt. Megpróbáltam a lelátón nézni a Reading elleni meccset, de képtelen voltam rá. 15 percet ha bírtam. Egyszerűen nem tudtam megemészteni, hogy zajlik egy meccs, aminek a végkimenetére nincs befolyásom. Bementem az öltözőbe és tévén néztem meg a többit."

A VILÁGREKORD

Noha egy csúcsdöntésről lemaradt, egy másik rekord ekkor következett Tim Howard életében. 2014-ben élete harmadik világbajnokságára utazott, a második olyan tornára, amelyen ő volt az amerikai válogatott kezdő kapusa. A jenkik pokolian nehéz csoportba kerültek. Ott volt a négyesben a friss EB-elődöntős és vb-bronzérmes Németország, a Cristiano Ronaldót felvonultató Portugália és az amerikaiak nagy nemezise, az Egyesült Államok csapatát a 2006-os és 2010-es világbajnokságon is legyőző (és kiejtő) Ghána.

Howardék remekül kezdtek. Megtörték a Ghána-átkot, amikor Clint Dempsey és John Brooks góljaival 2-1-re legyőzték az afrikai együttest. Utána következett a világbajnokság egyik legjobb meccse Portugália ellen. A luzitánok 1-0-ra vezettek, majd az amerikaiak átvették a kezdeményezést és óriási nyomás alá helyezték a portugál kaput. 2-1-re sikerült is fordítaniuk Jermaine Jones és Dempsey találataival. De a slusszpoén Cristiano Ronaldóé volt. Az aranylabdás klasszis varázslatos beadása után 2-2-re mentették a mérkőzést az európaiak. A csoport utolsó mérkőzésén aztán a németek 1-0-ra legyőzték az Egyesült Államokat, de Howardék így is bejutottak a legjobb 16 közé, túlélve a halálcsoportot, kiejtve Ghánát és Portugáliát.

Következett a nyolcaddöntő Belgium ellen. Ez az a mérkőzés, mely Tim Howardot nemzeti hőssé emelte Amerikában. Az összecsapás, amellyel örökre beírta magát a világfutball történelemkönyvébe. A találkozó, ahol világrekordot döntött.

A 2014. július 2-án rendezett mérkőzésen brutális fölényben voltak a klasszisok sorát felvonultató belgák. De Bruyne, Lukaku, Origi és a többiek sorra dolgozták ki helyzeteiket, újra és újra lövéssel kísérleteztek, vagy szöglet után veszélyeztettek. A rendes játékidő mégis 0-0-ra végződött.

Ennek pedig egyetlen oka volt: nem a betonbiztos védekezés és nem Jürgen Klinsmann mesteri taktikája. Nem a szerencse, nem a belgák bizonytalansága. Hanem Fekete Eszter fia, New Jersey büszkesége, Liverpool kék felének hőse, Timothy Matthew Howard.

Ő akkor még nem tudta, hogy ez lesz élete utolsó vb-meccse, de mégis úgy védett, mint aki élete utolsó találkozóját vívja. Lábbal hárított, léc alól lökte ki a labdát, úszott a levegőben és leért a földre. Átjátszhatatlan volt... egészen a hosszabbításig. A belgák ott aztán nagy nehezen megtörték a Howard-varázst és 2-1-re megnyerték a meccset.

"A mérkőzés után doppingvizsgálatra kellett mennem. Utána a FIFA egyik hivatalos személye félrehívott és közölte velem, hogy vb-rekordot döntöttem. Összesen 15 védést mutattam be a belgák ellen, ennyit egyetlen kapus sem hárított egyetlen mérkőzésen. Akkor ez legkevésbé sem érdekelt. Legszívesebben elcseréltem volna azt a 15 védést egyetlen továbbjutásra."

Howard aztán elég gyorsan rádöbbent, milyen sokat jelentett ez a meccs az amerikai szurkolóknak. A belgák elleni találkozó volt minden idők második legnagyobb televíziós nézettséget elérő férfi labdarúgó-mérkőzése az Egyesült Államokban (a Portugália elleni összecsapás után). Howardot és a csapatkapitány Clint Dempsey-t Barack Obama elnök személyesen hívta fel a mérkőzés után, hogy gratuláljon a teljesítményhez.

"Gratulálok nektek! Beférkőztetek az amerikai szurkolók szívébe és megragadtátok a képzeletüket. Ez volt az első alkalom, hogy a labdarúgás az egész országot magával ragadta. Büszkék vagyunk rátok, nem csak azért ahogy játszottatok, hanem azért is, amilyen sportemberi módon viselkedtetek. Igazi példaképek vagytok. Tudom, hogy most csalódottak vagytok a vereség miatt, de higgyétek el, tényleg valami igazán fontosat sikerült elérnetek." – mondta az elnök. Majd Howardhoz intézve szavait hozzátette: "Tim, nem tudom, miként fogod túlélni a téged letámadni vágyó szurkolók seregét, amikor majd hazatérsz az Államokba. Szerintem borotváld le a szakálladat, hátha úgy nem ismernek meg."

Obamának igaza volt, Howard rekordja valósággal beleégett a köztudatba. A kapus megkapta a „védelmi miniszter” becenevet és közben valóságos mémtenger árasztotta el az internetet „dolgok, amiket Tim Howard kivédene” (#thingstimhowardcouldsave) címmel. Showműsorokban vendégszerepelt és sorra adta az interjúkat.

"Hogy őszinte legyek, először elég naiv voltam annak kapcsán, hogy milyen sokat jelentett a belga meccs az embereknek. Engem csak az érdekelt, hogy kikaptunk. Nagyon csalódott voltam. Kis túlzással szégyelltem az egészet. De amikor hazatértem Amerikába, gyorsan ráébredtem, hogy milyen meghatározó élmény volt ez a nyolcaddöntő sok szurkolónak. Rájöttem, hogy hálásnak kell lennem, hogy a részese lehettem és ilyen teljesítményt tudtam nyújtani."

Howard a világbajnokság után bejelentette, hogy a közeljövőben klubkarrierjére szeretne koncentrálni, ezért bizonytalan időre felfüggeszti szereplését a nemzeti csapatnál. Ekkor még nem lehetett tudni, láthatjuk-e még őt a csillagos-sávos alakulatban.

BÚCSÚ AZ EVERTONTÓL

David Moyes 2013-as távozása után Howard az új menedzsernél, Roberto Martineznél is alapember maradt. A 2013-14-es szezonban karrierje második legtöbb kapott gól nélküli mérkőzését produkálta: 37 mérkőzésen 16-szor őrizte meg hálója érintetlenségét.

A következő években azonban visszaesés volt tapasztalható. Hiába a válogatottnál „kivett” szabadság, a kiváló kapus teljesítményébe olykor-olykor látványos hibák csúsztak be. A 2014-15-ös és a 2015-16-os szezonban is csak 7-7 mérkőzésen tudta lenullázni az ellenfél csatárait, ami tőle szokatlanul gyenge mutató volt. Formahanyatlásában valószínűleg szerepet játszott egy makacs térdsérülés is.

Martinez aztán 2016 februárjában bejelentette, többé már nem Howard számít az elsőszámú kapusnak az Evertonnál, Joel Robles, az eddigi tartalék veszi át ezt a szerepkört. Az MLS-ben szereplő Colorado Rapids vezetősége ekkor lecsapott a kínálkozó lehetőségre viszonylag rövid tárgyalásokat követően bejelentették: kiemelt bérezésű sztárjátékosként („designated player”) leszerződtetik Tim Howardot, aki így a liga történetének legjobban fizetett kapusa lesz.

Howard 2016. május 15-én játszotta utolsó mérkőzését a kékek színeiben. A Norwich elleni találkozó után klublegendához illő búcsúztatást kapott.

"Megtiszteltetés volt e csodás klub mezét viselni. Az életem lett ez a csapat. Holnap elutazom innen, de ez a hely örökre az otthonom marad." – mondta könnyekkel küszködve a találkozó után

A Norwich elleni mérkőzést egyébként 3-0-ra nyerte az Everton, így Howard az utolsó meccsén is produkált egy „clean sheet”-et. Összesen 413 tétmérkőzésen viselte az Everton címerét, ebből 134 találkozón nem kapott gólt.
Búcsúzásakor a következő rekordok álltak a neve mellett: a legtöbb nemzetközi klubmérkőzés az Everton színeiben (28), a legtöbb Premier League-találkozó az Everton színeiben (354), a 3. legtöbb kapott gól nélküli mérkőzés az Everton teljes történetében, a 7. legtöbb kapott gól nélküli mérkőzés a Premier League történetében.

VISSZATÉRÉS AZ MLS-BE

"Tim Howard egy olyan játékos, akit a szűkebben vett labdarúgó-közösségen túl a sportrajongók teljes köre is ismer. Vele nem csak a Colorado Rapids nyert, hanem az egész MLS is. Ő egy olyan játékos, akiért sok szurkoló fog jegyet vásárolni, csak hogy láthassa élőben a pályán." - mondta Howard visszatérése kapcsán a FOX szakértőjeként dolgozó Alexi Lalas.

Lalas sejtése igaznak bizonyult: Howard első MLS-meccsén totális telt ház volt a Colorado Rapids stadionjában.

Talán mondani sem kell, kapott gól nélkül hozta le a Portland elleni találkozót. Ahogy az egész első félszezonjában remekül teljesített, hozzájárulva ahhoz, hogy a Rapids két év után ismét kvalifikálja magát az MLS rájátszásába és ott aztán a 2010-es bajnoki cím óta a legjobb eredményt érje el a Főcsoport-elődöntőbe jutással.

Howard a két tizenegyest védett az LA Galaxy elleni negyeddöntőben, így jelentős szerepe volt a siker kivívásában. A szezon végén „Az év kapusa”-választáson harmadik helyen zárt.

BÚCSÚ A VÁLOGATOTTÓL

Időközben a válogatottba is visszatért a Colorado Rapids újdonsült kapusa, ahova Jürgen Klinsmann csábította vissza. A rossz vb-selejtezős rajt után, a Costa Rica elleni 4-0-s vereséget követően Klinsmannt menesztették, de utódja, Bruce Arena is számított Howard játékára.

„Ő az egyik legjobb kapus, akit valaha kitermelt magából az Egyesült Államok labdarúgásának gépezete.” – mondta róla Arena.

Howard így részese lehetett a 2017-es Aranykupa megnyerésének, amivel karrierje második nemzetközi válogatott trófeáját hódította el.

Az első Aranykupáját 2007-ben emelte a magasba, abban az évben, amikor az amerikaiak elsőszámú kapusává vált. Tíz évvel később, karrierje vége felé ez akár szép keretbe is foglalhatta volna válogatott karrierjét. De a búcsú sajnos ennél sokkal tragikusabbra sikerült. Tim Howard is részese volt a balul elsült 2018-as vb-selejtezősorozat sorsdöntő utolsó meccsének, a Trinidadon elszenvedett 2-1-es vereségnek, melynek következtében eldőlt, hogy a jenkik 1986 óta először nem lesznek ott egy világbajnokságon.

"Ez volt pályafutásom legnagyobb kudarca. Amikor a bíró lefújta a mérkőzést, összezuhantam. Eldőlt, hogy soha többé nem játszom világbajnokságon. Horrorisztikus este volt. A legszörnyűbb, legszégyenteljesebb epizódja az egész életemnek, legyen szó sportról, vagy a magánéletemről. Lehetetlen szavakba önteni. Ha eszembe jut ez a meccs, még most, évekkel később is olyan élesen hasít belém a fájdalom, mintha csak tegnap történt volna. Ez az érzés soha nem fog elmúlni." – nyilatkozta nemrég az ESPN-nek.

Howard soha többet nem lépett pályára az amerikai válogatottban.

Idén szeptemberben ünnepélyes keretek között búcsúztatták el a nemzeti csapattól. 121 mérkőzésen képviselte az Egyesült Államokat, amivel listavezető a kapusok között. Három világbajnokságon járt, ebből kettőn pályára is lépett. 62 válogatott mérkőzést nyert meg, amivel ő a legsikeresebb amerikai hálóőr.

A VISSZAVONULÁS

Tim Howard összesen három és fél szezont játszott a Colorado Rapids színeiben, első (fél)évét leszámítva egyszer sem tudta már playoffba vezetni a csapatot. Idén januárban jelentette be, hogy a szezon befejezését követően szögre akasztja kapuskesztyűjét.

Utolsó mérkőzését az alapszakasz-győztes Los Angeles FC otthonában vívta. A kaliforniai csapat edzője az a Bob Bradey, akinek az irányítása alatt Howard az amerikai válogatott elsőszámú kapusa lett. Bradley nem fukarkodott a dicsérő szavakkal a meccset megelőzően:

"Nagyon tisztelem Timet. Csodálatos karrierje volt. Öröm volt, amikor vele dolgozhattam egy rövid ideig a MetroStarsnál és hosszú éveken át a válogatottnál. Amikor egy ilyen kaliberű játékos befejezi a pályafutását, megérdemli, hogy méltó ünneplésben részesüljön. Tim nem csak a pályán alkotott maradandót, hanem azon kívül is fantasztikus dolgokat tett."

Bradley nem véletlenül említette a pályán kívüli cselekedeteket. A Tourette-szindrómája dacára csodálatos karriert produkáló Howard az évek során rendkívül sokat tett sorstársai megsegítéséért. Már profi pályafutása elején is több jótékonysági programban részt vett, melyet a Tourette-szindrómás gyerekek megsegítésére szerveztek. Érdemei elismeréseként 2001-ben meg is kapta "az év humanitáriusa"-díjat az MLS-ben.
Később saját tanfolyamot hozott létre a fiatal Tourette-esek életvitelének megkönnyítésére. Az Amerikai Tourette Szövetség 2014-ben "A remény bajnoka"-díjjal jutalmazta őt.

"Az a tény, hogy Tim Howard nyíltan vállalta, hogy Tourette-szindrómával él, példaképpé tette őt azon gyerekek számára, akik szintén ezzel a rendellenességgel küzdenek. A pályafutása bizonyíték arra, hogy ez a betegség senkit sem akadályozhat meg abban, hogy valóra váltsa álmait" - mondta róla Anetta Hewko, az Amerikai Tourette Szindrómások Szövetségének elnöke.

Howard sok embert képviselt legendás pályafutása során. Ő volt a Tourette-esek bajnoka, a kelet-európai bevándorlók hőse, a színes bőrűek ikonja, az apa nélkül felnövő gyermekek reményképe. Emelt fővel és büszkeséggel vállalta ezt a felelősségteljes szerepkört és nem okozott csalódást. Búcsúlevelében így fogalmazott:

"Amióta bejelentettem a visszavonulásomat, sokan kérdeztek arról, mit szeretnék, milyen emlékek éljenek rólam az emberek fejében... Nos, azt szeretném, ha az emberek arra emlékeznének, hogy én egy olyan kapus voltam, aki 22 éven át minden nap készen állt. Nem számított, mi történt az előző meccsen, vagy milyen kihívást tartogatott a jövő, én mindig igyekeztem a legjobbamat nyújtani. Az emberek majd eldöntik, hol a helyem a történelemben. Én azt biztosan tudom, hogy olyan csúcsokat sikerült elérnem, amelyekről nem is álmodtam volna. És erre büszke vagyok.

Köszönöm a szurkolóknak, hogy ott voltak velem minden mérkőzésen, legyen szó csúcspontokról, vagy mélypontokról. A drukkerek éljenzése és kritikái ösztönöztek arra, hogy jobb játékos legyek. Hogy a lehető legtöbbet kihozzam magamból. Köszönöm a csapattársaimnak, akik nélkül senki lennék. Hiányozni fognak a testvéries összetartások és azok az idők, amelyeket együtt töltöttünk a harcvonalban. Köszönöm az összes edzőnek, aki bízott bennem. Több mint 800 alkalommal álltam a kapuban a karrierem során, ennél nagyobb elismerést nem lehet kapni.

És végül... köszönöm a futballnak. Megtanítottad nekem, hogy egy komplikált hátterű, egyszülős gyermek New Jersey-ből igenis álmodhat nagyot. Megtanítottad, hogy hinnem kell magamból és soha nem szabad feladnom, bármilyen kihívás is áll az utamba.

Ígérem, ez nem a végső búcsú. Egyszerűen csak elköszönök... a következő viszontlátásig!"

A cikket írta: 
Kun Tamás,
a Jenkifoci blog szerzője

Ha találós kérdés lenne, hogy ki az az egyetlen amerikai férfi labdarúgó, aki pályára lépett 4 különböző világbajnokságon, sokan valószínűleg Clint Dempsey-t, Landon Donovant, esetleg Tim Howardot mondanák. De nem ők birtokolják ezt a kitüntető címet, hanem DaMarcus Beasley. Az indianai születésű balszélső vasárnap 37 évesen végleg szögre akasztja a cipőt.

"Sosem én voltam a legjobb játékos a pályán és nem én voltam a legrosszabb sem. De azt hiszem, a mentalitásom topkategóriás volt. Én ezt tettem hozzá a játékhoz. Ez nem csak gólokban és gólpasszokban nyilvánult meg, hanem abban, hogy minden apróságot igyekeztem jól csinálni. Elvégeztem a piszkos munkát és a pluszfeladatokat, ami ahhoz kellett, hogy megnyerjünk egy mérkőzést." - mondta az Amerikai Labdarúgó Szövetség hivatalos oldalának a 126 válogatottságig jutó labdarúgó.

Ezzel a mentalitással pedig messzire lehet jutni, mind földrajzi, mind szakmai értelemben. Az indianai Fort Wayne-ben született Beasley a japán/dél-koreai, a németországi, a dél-afrikai és a brazíliai világajnokság mellett klubszinten is bejárta világot. Lehetőséget kapott a Bundesligában, az angol Premier League-ben, a holland Eredivisie-ben, a mexikói Liga MX-ben, valamint a skót Premier League-ben és az MLS-ben. Pályára lépett és gólt is szerzett az UEFA Bajnokok Ligájában és a CONCACAF Bajnokok Ligájában is. Karrierje során összesen 17 különböző trófeát nyert, ami szintén egyedülálló eredmény az amerikai játékosok körében.

Pedig Beasley szülőföldje, Indiana nem számít a labdarúgás melegágyának. Még Beasley édesapja, Henry Beasley sem tudott sokat a sportágról, noha ő maga is sokat sportolt: kosarazott és amerikai futballozott.

"Noha apa soha nem focizott, de szimpatikus volt neki ez a sport, mert látta, hogy jót tesz a gyerekeinek. Sokat voltunk szabad levegőn, nem kallódtunk az utcákon, futkározunk és tanulunk valamit a csapatszellemről." - mesélte Beasley a Fort Wayne-i Business People magazinnak.

A kis DaMarcus testvérével, Jamallal félórányi sétatávolságra járt el egy ifjúsági focicsapathoz, a Fort Wayne SC-hez.

Később a középiskolában, South Side High Schoolban is folytatta labdarúgó-karrierjét. Tehetségére hamar felfigyeltek, így 16 évesen a kaliforniai Brandentonban található bennlakásos fociakadémiára került, ami az egyetlen ilyen intézmény volt abban az időben az Egyesült Államokban.

1999-ben érkezett el pályafutása első komoly mérföldköve: az akkor még bal oldali támadó középpályásként szereplő Beasley-t beválogatták az új-zélandi U17-es világbajnokságra utazó amerikai keretbe. Olyan futballisták oldalán szerepelhetett, mint Landon Donovan, Kyle Beckerman, vagy Oguchi Onyewu, akikkel később felnőtt-szinten is együtt játszott. A jenkik végül az elődöntőig jutottak, ami a mai napig a legjobb eredményük egy U17-es tornán. Landon Donovan kapta a vb legjobb játékosának járó Aranylabdát, Beasley pedig a második legjobb labdarúgónak járó Ezüstlabdával gazdagodott. A két trófeát Sir Bobby Charlton, a Manchester United és az angol válogatott legendája adta át nekik.

"Meglepett az eredmény. Éreztem, hogy jól játszottam azon a vb-n, de nem gondoltam volna, hogy engem választanak a második legjobbnak. Hatalmas élmény volt találkozni Sir Bobby Charltonnal. Utólag csak azt bánom, hogy melegítőnadrágban vettem át tőle a díjat." - mesélte nevetve egy interjúban.

Az U17-es torna után a klubkarrierje is beindult. A játékjogait birtokló Los Angeles Galaxy egyetlen lejátszott mérkőzés nélkül elpasszolta őt a Chicago Fire-nek, melynek vezetői a vb után nagy lehetőségeket láttak benne. Így közel 20 év távlatából minden bizonnyal máshogy látnák az akkori helyzetet a kaliforniai klub vezetői...
De kár ezen merengeni, mert Chicago ideális otthon lett Beasley számára. 18 évesen szinte rögtön alapember lett, ami az akkori MLS-ben ritkaságnak számított. Gólokat lőtt és gólpasszokat adott. Karrierjének első rájátszásában 3 assziszttal jelentkezett és közben kupagyőzelemhez is hozzásegítette csapatát.

Ezt követően szezonról-szezonra jobban teljesített. A szurkolók 2001-ben és 2002-ben beszavazták az MLS All Stars keretébe, 2003-ban pedig a szakmai zsűri voksolta őt az év csapatába. Utóbbi esztendőben megnyerte második US Open-kupáját és karrierje első és egyetlen alapszakasz-aranyérmét.

Közben a válogatott sikerek sem kerülték el Beasley-t. Bekerült a felnőtt nemzeti csapatba, második meccsén rögtön gólt is lőtt a Dél-Korea elleni felkészülési találkozón. Majd 2002-ben megnyerte pályafutása első CONCACAF Aranykupáját (később ezt még 3 követte, Landon Donovannel holtversenyben rekorder ezen a téren). Ekkor még nem számított alapembernek, így nagy meglepetés volt, amikor nyáron behívót kapott a világbajnokságra utazó felnőtt nemzeti csapatba. A 20 éves Beasley és a szintén 20. életévében lévő Landon Donovan voltak az egyedüli 24 év alatti játékosok Bruce Arena keretében.

"Hihetetlenül izgultam az első vb-meccsem előtt. Nem tudtam, mire számítsak, hiszen ez mégis csak egy világbajnokság. Ráadásul az egyik topfavorit Portugália ellen játszottunk, olyan futballisták ellen, mint Rui Costa és Luis Figo. Senki sem adott nekünk esélyt. Ennek ellenére 3-0-ra vezettünk és végül 3-2-re nyertünk. Hatalmas, korszakos pillanat volt ez az amerikai labdarúgás történetében. Nekünk, játékosoknak is, de a szurkolóknak is, akik a tévén nézték. Szerintem ezt senki nem fogja elfelejteni."- emlékezett vissza később Beasley.

Bruce Arena rizikója végül nem csak ezen a meccsen bizonyult kifizetődőnek. Mindkét fiatal, Beasley és Donovan is remek teljesítménnyel járult hozzá ahhoz, hogy a jenkik a negyeddöntőig meneteljenek a tornán. Beasley a villámgyors és robbanékony játékával köszönhetően kiérdemelte az amerikai szurkolók szeretetét és vele együtt a rendkívül találó "RunDMB" becenevet.

2004-ben Beasley teljesítményére már Európában is felfigyeltek. Szerződtette őt a Guus Hiddink által vezetett PSV Eindhoven.

A PSV-vel addigra már 4 bajnoki címet nyerő Hiddink pontosan tudta, hogy Beasley különleges játékos, hiszen gyakorlatilag a Chelsea-hez távozó Arjen Robben helyére igazolta őt. Az MLS-ből érkező játékosok kapcsán akkoriban nem volt jellemző az ilyen mértékű bizalom. De Beasley kivételes tehetség volt.

Nem is okozott csalódást: minden erőlködés nélkül vette fel az európai tempót. Első évében 10 gólt lőtt és 11 gólpasszt osztott ki, ebből 4-szer a Bajnokok Ligájában volt eredményes. Ő lett az első amerikai, aki pályára lépett egy BL-elődöntőben. Azt a párharcot végül csak idegenben lőtt gólokkal tudta megnyerni a Maldinit, Pirlót, Seedorfot, Kakát és Sevcsenkót felvuntató AC Milan. Beasley-nek ekkoriban olyan csapattársai voltak, mint a későbbi Manchester United-játékos Park Ji-sung, a Barcelonában alapemberré váló Philip Cocu, vagy a legendás romboló Mark van Bommel.

Végül két szezont töltött Hollandiában, ez alatt két bajnoki címet és egy kupát nyert. 2006-ban a Premier League-be került, kölcsönjátékosként megszerezte őt a Manchester City. Angliai időszaka aztán nem alakult túl jól. Sérülések miatt csak 22 találkozón tudta vállalni a játékot, ezeken 4 gólt szerzett és 1 gólpasszt osztott ki.

Ami a válogatottat illeti: 2005-ben gólkirályként ünnepelhette második Aranykupa-győzelmét. 2006-ban azonban már nem volt mit ünnepelni: a németországi világbajnokságon nagy meglepetésre már a csoportkörben búcsúzott az amerikai válogatott. Sovány vigasz volt Beasley számára, hogy ő adta a gólpasszt Clint Dempsey-nek a Ghána elleni mérkőzésen, ami a jenkik egyetlen gólja volt azon a tornán.

2007-ben Manchesterből északabbra költözött és a skót Premier Leauge gigászához, a Glasgow Rangershöz szerződött. Három szezont töltött Skóciában, 43 mérkőzésen 6 gólt szerezve, 12 gólpasszt kiosztva. A Rangersnél sem kerülték el a sérülések, melynek következtében nem igazán tudott állandó kiegyensúlyozott teljesítményt nyújtani. Ráadásul egyéb megpróbáltatásokat is el kellett szenvednie: skót karrierje elején heves rasszista támadások érték, 2010-ben pedig Molotov-koktélt dobtak a háza előtt parkoló autójára.

De azért így is voltak pozitív pillanatai a hároméves skót kalandnak: a Lyon elleni Bajnokok Ligája mérkőzésen például a Rangers mindhárom góljában szerepet vállalt. Egyet maga lőtt, kettőnek az előkészítésében segédkezett. Őt választották a találkozó legjobbjának. Végül két bajnoki címmel, két kupagyőzelemmel és két ligakupa-győzelemmel a zsebében búcsúzott el a Rangers közönségétől 2010-ben.

Válogatott színtéren is zajlottak az események eközben: 2007-ben harmadik Aranykupáját nyerte (a nagy rivális Mexikót verve a döntőben), majd 2009-ben tagja volt a Konföderációs Kupán ezüstérmet szerző amerikai csapatnak. Ezt követően 2010-ben beválogatták karrierje harmadik világbajnokságára. Sokak szerint az volt minden idők egyik legerősebb amerikai csapata. Bob Bradley együttesében végül egy vb-meccsen kapott szerepet: az Algéria ellen drámai körülmények között megnyert 1-0-ás győzelem során. A 80. percben csereként pályára lépve a gyepen ünnepelhette Landon Donovan drámai hosszabbítás-beli találatát, mely a mai napig élénken él a jenki fociszurkolók emlékezetében. Érdekesség, hogy ezen a találkozón játszott karrierje során először balhátvédként, ami idősebb korára állandó pozíciója lett.

A vb után Németországba igazolt, a Hannover együtteséhez. A Bundesligában, egy újabb topbajnokságban próbálhatta ki magát. A Hannovernél ráadásul amerikai csapattársa is volt, a klublegenda Steve Cherundolo személyben. De a jenki társaság ellenére nem jól sült el ez a csapatváltás. Beasley térdsérülést szenvedett és csak 4 találkozót tudott játszani a 96-osok színeiben.

Felépülése után nem csak országot, hanem kontinenst váltott, de még nem az MLS következett. Az amerikai egy merészet húzva a Liga MX-ben szereplő Puebla ajánlatát fogadta el. Három szezont töltött Mexikóban, ahol ugyan kiegyensúlyozott teljesítményt nyújtott, de a világot nem váltotta meg (89 meccs/11 gól/12 gólpassz). A válogatott behívók 2010 után kezdtek elmaradozni.

A nemzeti csapatba 2013-ban tért vissza, amikor váratlanul behívta a keretbe őt Jürgen Klinsmann, akkori szövetségi kapitány. A meglepetés pedig csak fokozódott, amikor kiderült, hogy milyen pozícióban számol vele a német szakember: a balszélső támadó középpályást baloldali szárnyvédő posztjára tette. Ahogy később kiderült, ezzel új lendületet adott Beasley karrierjének.

Az akkor 31 éves játékos gyorsasága ugyan már nem volt a régi, de továbbra is jelentős munkabírása volt, amit az évek során összegyűjtött tapasztalatával ötvözve remekül hasznosított új pozíciójában. Felfutásai és beadásai pedig ugyanolyan életveszélyesek voltak, mint fiatalon.

"Az évek során felhalmozott rutinjának köszönhetően nagyon letisztult DaMarcus játéka, nagyon megbízható futballista lett, ami kulcsfontosságú ebben a pozíciban. Maximálisan koncentrál a védekező feladatára és a tapasztalatának köszönhetően pontosan tudja, mikor van lehetőség arra, hogy fellépjen egy támadással. Emellett hihetetlenül nagy magabiztosságot sugárzoz." - mondta róla Klinsmann.

Beasley reneszánszát élte új pozíciójában: 2013-ban alapember lett a vb-selejtezőkön, így pályán volt és a jenkik egyik legjobbjaként tündökölt a Mexikó ellen idegenbeli 0-0-ás döntetlen során. Ez volt mindössze a második alkalom az amerikai válogatott teljes történetében, hogy tétmérkőzésen pontot loptak a nagy rivális otthonából.
A vb-selejtezők mellett 2013-as CONCACAF Aranykupára is meghívót kapott, ahol már a csapatkapitányi posztot is megkapta.

"Én nem egy hangos vezető vagyok. Én nem fogom leordítani senki fejét a pályán vagy az öltözőmben. A szám helyett a lábammal igyekszem példát mutatni. Alázattal és odaadással akarom inspirlni a csapattársaimat. Én úgy játszom minden meccsen, mintha az az utolsó találkozó lenne a karrieremben." - mondta csapatkapitányi filozófiájával kapcsolatban.

A kapitányi karszalag birtokában a torna végén Beasley emelhette magasba az első helyért járó trófeát, ami karrierje 4. Aranykupa-győzelmét jelentette. Ezzel utolérte a jenkik rekorderét, Landon Donovant.

De a legfontosabb rekorddöntés 2014-ben következett be: Jürgen Klinsmann ugyanis benevezte Beasley-t a világbajnoki keretbe. És mivel régi barátja, Landon Donovan hatalmas meglepetésre nem kapott behívót, ezzel Beasley ölébe hullott a lehetőség, hogy ő legyen az első amerikai játékos, aki négy különöző világbajnokságon is pályára lép. Meg is ragadta ezt a sanszot: az amerikaiak összes meccsén végig ott volt a gyepen, így jelentős szerepet vállalt abból, hogy a jenkik továbbjussanak a G-jelű "halálcsoportból" és aztán a legjobb 16 között 120 perces csatára késztessék Belgium együttesét.

Beasley a világbajnokság után elérkezettnek látta az időt a hazatérésre és aláírt a Houston Dynamo együtteséhez.

"Hihetetlen változáson ment át az MLS ahhoz képest, amikor elhagytam a ligát. Az edzőközpontok, a stadionok mind világszínvonalúak. Elég megnézni a Houston létesítményét. Amikor itthagytam ezt a ligát még megtűrt albérlők voltunk az össze-vissza vonalazott amerikai futball-stadionokban. Most gyönyörű labdarúgópályák vannak mindenütt." - fogalmazott a szerződése aláírását követően.

Beasley egyúttal pedig bejelentette, hogy többet nem lép pályára a válogatott mezében. Ezt a döntését aztán 2015-ben Klinsmann kérésére visszavonta és visszatért a balul sikerült 2015-ös Aranykupára, ahol a jenkik csak a 4. helyen végeztek. Válogatott karrierjét aztán a szintén katasztrofális véget érő 2018-as vb-selejtezőkön fejezte be.

Szerencsére klubszinten vidámabb pillanatok kísérték pályafutása utolsó éveit. 2015-ben őt választották a Houston legjobb védőjátékosának és bekerült az MLS All Star-csapatába, amit 2017-ben megismételt. 2018-ban pedig pályafutása utolsó trófeáját nyerve elhódította a US Open-kupát. Ezzel 3 különböző országban (Hollandia, Skócia, Egyesült Államok) lett kupagyőztes, összesen 6 alkalommal, ami szintén egyedülálló eredmény a jenki labdarúgásban.

A 2019-es szezon jelentős részét egy komolyabb térdsérülés miatt kénytelen volt kihagyni. Azonban karrierjét nem a lelátón, hanem mindenképp a pályán szerette volna lezárni, ezért végigcsinálta a megterhelő rehabilitációs folyamatot és a szezon végére visszatért a csapatba. A Houston nem remekelt a hiányában: már korábban eldőlt, hogy nem jutnak be a rájátszásba. Így Beasley vasárnap egy csapata számára tétnélkül mérkőzésen húz utoljára focicsukát az MLS alapszakaszának utolsó fordulójában.

RunDMB nagy futása véget ér.

"Úgy akarom befejezni, ahogy elkezdődött. Focizva.

Úgy, hogy megpróbálok megnyerni egy szimpla meccset. 

Minden fanfár nélkül.

A játékot tisztelve, jól futballozva.

Annak idején nem reflektorfényben indult ez a kaland. Nem akarom, hogy reflektorfényben végződjön.

Ez ilyen egyszerű."

A cikket írta:
Kun Tamás,
a Jenkifoci blog szerzője

Amerikai legendák és trófeák foglalták keretbe pályafutását. Karrierjét MLS-bajnoki címmel kezdte Landon Donovan oldalán (2003-ban) és US Open-kupa győzelemmel fejezte be DaMarcus Beasley csapattársaként (2018-ban). A kettő között pedig Magyarországon is megfordult, 2015-ben magyar bajnok lett a Videotonnal. Székesfehérváron és később Chicagóban is együtt futballozott Nikolics Nemanjával. Exkluzív interjúm a 44-szeres salvadori válogatott Arturo Álvarezzel.

Néhány éve az MLS hivatalos podcastjében arról beszéltél, hogy remekül érezted magad Magyarországon, amikor a Videotonban futballoztál. Hiányzik az ország?

Az a pár év volt karrierem legszebb időszaka. Csodás volt Videotonban futballozni és Budapesten élni. A magyar főváros egy gyönyörű hely. Nem tagadom, tényleg hiányzik. Imádtam, amikor a tavaszi napokon kiülhettem egy-egy étterem teraszára és egy kellemes ebéd vagy vacsora kíséretében nézhettem, miként lüktet város.

Követed még a magyar bajnokságot és egykori csapatod eredményeit?

Természetesen. Mindig megnézem, hogy mit játszottak az adott fordulóban. Nagyon szurkolok nekik és tervbe vettem, hogy a közeljövőben ellátogatok majd az új székesfehérvári stadionba.

Játszottál a magyar élvonalban és az MLS-ben is. Össze tudnád hasonlítani a két bajnokságot?

Azt mondanám, hogy az MLS egyértelműen erősebb. Több versenyképes együttes van ebben a ligában, mint Magyarországon. De a legkiemelkedőbb magyar csapatoknak lenne keresnivalója Amerikában is. Úgy gondolom, a Vidi és a Fradi képes lenne harcba szállni a bajnoki címért. A rájátszásos rendszerben elég lenne bejutniuk a playoffba, onnantól pedig bármi történhet.

Te kit tartasz a legjobb játékosnak azok közül, akik ellen Magyarországon pályára léphettél?

Gera Zoltánt mondanám. Kiváló játékos volt még akkor is, amikor visszatért a Fradiba. Előtte pedig remek karrierje volt a Premier League-ben.

És ha nem az ellenfeleket, hanem a csapattársakat nézzük? A Vidiből ki volt a legjobb?

Nehéz lenne választani. Többen is meghívót kaptak annak idején a magyar válogatottba. Mint például Nikolics Nemanja, Kovács István, Kleinheisler László, Vinicius, vagy Gyurcsó Ádám. És persze ott van Juhász Roland, akinek egészen csodálatos pályafutása volt és maradandót alkotott magyar válogatott mezében.

Nikolics Nemanjával együtt játszhattál a Videotonban és Chicagóban is, ráadásul mindkét klubban gólkirályi címet szerzett a csapattársadként. Mi a titka szerinted, miért ilyen hatékony gólszerző?

Egyszerű a válasz. Megvan benne a „góllövők ösztöne”. Mindig a megfelelő helyen van, a megfelelő időben. A tizenhatoson belül életveszélyes és emellett keményen dolgozik a csapatért. Nagyon élveztem, amikor egymás oldalán játszhattunk.

Nikolics mellett Kansasben is játszik egy magyar MLS-különítmény, Baráth Botond, Németh Kriszitán és Sallói Dániel személyében. Róluk mit gondolsz?

Nagyon örülök, hogy ennyi magyar játszik az MLS-en. Emlékszem, anno még Budapesten meséltem Németh Krisztiánnak az MLS-ről és mondtam neki, hogy ide kellene igazolnia. Jó látni, hogy bejött neki Amerika és aztán többen is követték őt, akik szintén sikeresek lettek. Vermes Péter nagyon jól ismeri a magyar mezőnyt és tudja, kik azok a tehetséges futballisták, akiket érdemes a tengerentúlra csábítani.

Az MLS-ben több világsztárral is megmérkőzhettél: Beckham, Henry, Villa, Giovinco ellen is játszhattál. Melyikük volt a legjobb?

Valóban sok csodálatos futballistával hozott össze a sors ellenfélként az MLS-ben. De ha csak egyvalakit szabad kiemelni, akkor David Villát mondanám. Karrierje során minden fontos trófeát megnyert, amit meg lehet nyerni, mégis elképesztően alázatosan dolgozott a New York City sikeréért és látszott rajta, hogy fontos számára az MLS. Lenyűgöző volt látni ezt az odaadást. És emellett csodás gólokat is lőtt.

Öt különböző MLS-csapatban játszottál (San Jose, Real Salt Lake, Dallas, Chicago Houston). Melyik áll legközelebb a szívedhez?

Mindegyik klub sokat jelent számomra, de ha választani kellene, akkor a San Josét mondanám, mert ott kezdődött a pályafutásom. Esélyt adtak nekem, amiért a mai napig hálás vagyok.



2003-ban kezdted az MLS-karriered és 2018-ban fejezted be. Mennyit fejlődött ez idő alatt a bajnokság? Szerinted melyek voltak a legfontosabb változások?

Óriási fejlődésen ment keresztül a liga 2003 óta. Az MLS egyre inkább növekszik és egyre jobb a színvonal. Csodálatos látni, hogy milyen nagy és szenvedélyes szurkolótáborral rendelkeznek az olyan csapatok, mint az LAFC, az Atlanta United, a Seattle Sounders vagy a Portland Timbers. A legfontosabb és a legpozitívabb változás az volt, amikor a liga megkövetelte, hogy egyre több csapatnak legyen saját labdarúgó-stadionja. Úgy látom, ez nagyon sokat hozzátett a fejlődéshez. És persze nem szabad szó nélkül elmenni David Beckham leigazolása mellett sem. Ez a lépés a világszintű sajtóérdeklődést teremtett és hozzájárult ahhoz, hogy később más nagy sztárok is az MLS-be szerződjenek. Mindez oda vezetett, hogy ma már egyre fiatalabb tehetségeket tud megszerezni a bajnokság, akik olykor még egy európai ajánlat ellenében is az MLS mellett teszik le a voksukat. Ez komoly fegyvertény.

Számodra mi volt az MLS-karriered legszebb pillanata?

A 2003-as bajnoki címet mondanám. Az volt az első évem profi játékosként. 17 évesen nem is kívánhattam volna jobb csapattársakat és hozzáértőbb szakmai stábot. Rengeteget köszönhetek nekik, jelentős mértékben hozzájárultak a fejlődésemhez.

Abban a bizonyos San Joséban együtt játszhattál Landon Donovannel, akit sokan minden idők legjobb amerikai játékosának tartanak. Mi tette őt különlegessé?

Két évig játszottunk együtt és mindvégig nagyon jó csapattárs volt. Ő akkoriban 21-22 éves volt én pedig 17-18. Ugyan fiatal volt, de ennek ellenére már jelentős tapasztalat állt a háta mögött és sokszor adott hasznos tanácsot nekem. Biztos lábú befejező volt, de ami igazán különleges volt benne, az a labda nélküli mozgása. A helyezkedése és a beindulásai halálos veszélyt rejtettek magukban az ellenfél számára.

Utánpótlás-szinten az amerikai színeket képviselted, de felnőtt korosztályban már El Salvador mezét húztad magadra. Miért választottad végül felmenőid nemzeti csapatát és mi volt a legkedvesebb emléked a salvadori válogatottban?

Nehéz döntés volt. Várhattam volna az amerikai behívóra, de a salvadori szövetség nagyon akart engem és az ország tárt karokkal fogadott. Tudtam, hogy náluk több játéklehetőséget kaphatok. Megadták a sanszot arra, hogy válogatott szinten rendszeresen pályára léphessek. A legszebb emlékem az első hazai mérkőzésem. A nemzeti stadionban, az El Cuscatlanban fogadtuk Costa Ricát a 2010-es világbajnokság selejtezőinek zónadöntőjében. Őrületes hangulat volt és 1-0-ra nyertünk.



Tavaly szülővárosodban, Houstonban fejezted be a profi karrieredet, ráadásul egy trófeával, hiszen megnyertétek a U.S. Open-kupát. Milyen érzés volt így zárni a pályafutásodat?

Nagyon különleges volt ez a számomra. A U.S. Open-kupában két döntőt is elveszítettem előtte, így nagyon vágytam az aranyéremre. Az pedig csak hab volt a tortán, hogy mindezt a szülővárosomban, a családom, a rokonaim szeme láttára sikerült elérnem. Nagy élmény volt megosztani velük ezt a sikert.



Houstonban is játszottál együtt egy amerikai ikonnal, DaMarcus Beasley személyében. Mit gondolsz, miért ő az egyetlen amerikai, aki négy különböző világbajnokságon is pályára léphetett?

A titok az, hogy DaMarcus egy vérbeli profi. Az egyik legelhivatottabb futballista, akivel valaha együtt játszottam. Hosszú éveken át volt képes magas szintet hozni, nem ingadozott a teljesítménye. Úgy látom, ez volt a kulcsa annak, hogy a nemzeti csapatban elérhette ezt a különleges rekordot.

Mit csinálsz mostanság, mivel töltöd az idődet visszavonulásod óta?
Új karrierbe kezdtem, jelenleg ingatlanügynökként dolgozom és megpróbálom felfuttatni a saját kis vállalkozásomat. Emellett különböző közösségi programokban veszek részt a Houston Dynamo szervezésében.



Az interjú elején említetted, hogy szívesen megnéznéd egykori csapatod új stadionját. Ezek szerint láthatunk még Magyarországon?
Erre mérget vehettek! Egészen biztosan ellátogatok Magyarországra a közeljövőben.

Az interjút készítette:
Kun Tamás,
a Jenkifoci blog szerzője