Amerikai legendák és trófeák foglalták keretbe pályafutását. Karrierjét MLS-bajnoki címmel kezdte Landon Donovan oldalán (2003-ban) és US Open-kupa győzelemmel fejezte be DaMarcus Beasley csapattársaként (2018-ban). A kettő között pedig Magyarországon is megfordult, 2015-ben magyar bajnok lett a Videotonnal. Székesfehérváron és később Chicagóban is együtt futballozott Nikolics Nemanjával. Exkluzív interjúm a 44-szeres salvadori válogatott Arturo Álvarezzel.

Néhány éve az MLS hivatalos podcastjében arról beszéltél, hogy remekül érezted magad Magyarországon, amikor a Videotonban futballoztál. Hiányzik az ország?

Az a pár év volt karrierem legszebb időszaka. Csodás volt Videotonban futballozni és Budapesten élni. A magyar főváros egy gyönyörű hely. Nem tagadom, tényleg hiányzik. Imádtam, amikor a tavaszi napokon kiülhettem egy-egy étterem teraszára és egy kellemes ebéd vagy vacsora kíséretében nézhettem, miként lüktet város.

Követed még a magyar bajnokságot és egykori csapatod eredményeit?

Természetesen. Mindig megnézem, hogy mit játszottak az adott fordulóban. Nagyon szurkolok nekik és tervbe vettem, hogy a közeljövőben ellátogatok majd az új székesfehérvári stadionba.

Játszottál a magyar élvonalban és az MLS-ben is. Össze tudnád hasonlítani a két bajnokságot?

Azt mondanám, hogy az MLS egyértelműen erősebb. Több versenyképes együttes van ebben a ligában, mint Magyarországon. De a legkiemelkedőbb magyar csapatoknak lenne keresnivalója Amerikában is. Úgy gondolom, a Vidi és a Fradi képes lenne harcba szállni a bajnoki címért. A rájátszásos rendszerben elég lenne bejutniuk a playoffba, onnantól pedig bármi történhet.

Te kit tartasz a legjobb játékosnak azok közül, akik ellen Magyarországon pályára léphettél?

Gera Zoltánt mondanám. Kiváló játékos volt még akkor is, amikor visszatért a Fradiba. Előtte pedig remek karrierje volt a Premier League-ben.

És ha nem az ellenfeleket, hanem a csapattársakat nézzük? A Vidiből ki volt a legjobb?

Nehéz lenne választani. Többen is meghívót kaptak annak idején a magyar válogatottba. Mint például Nikolics Nemanja, Kovács István, Kleinheisler László, Vinicius, vagy Gyurcsó Ádám. És persze ott van Juhász Roland, akinek egészen csodálatos pályafutása volt és maradandót alkotott magyar válogatott mezében.

Nikolics Nemanjával együtt játszhattál a Videotonban és Chicagóban is, ráadásul mindkét klubban gólkirályi címet szerzett a csapattársadként. Mi a titka szerinted, miért ilyen hatékony gólszerző?

Egyszerű a válasz. Megvan benne a „góllövők ösztöne”. Mindig a megfelelő helyen van, a megfelelő időben. A tizenhatoson belül életveszélyes és emellett keményen dolgozik a csapatért. Nagyon élveztem, amikor egymás oldalán játszhattunk.

Nikolics mellett Kansasben is játszik egy magyar MLS-különítmény, Baráth Botond, Németh Kriszitán és Sallói Dániel személyében. Róluk mit gondolsz?

Nagyon örülök, hogy ennyi magyar játszik az MLS-en. Emlékszem, anno még Budapesten meséltem Németh Krisztiánnak az MLS-ről és mondtam neki, hogy ide kellene igazolnia. Jó látni, hogy bejött neki Amerika és aztán többen is követték őt, akik szintén sikeresek lettek. Vermes Péter nagyon jól ismeri a magyar mezőnyt és tudja, kik azok a tehetséges futballisták, akiket érdemes a tengerentúlra csábítani.

Az MLS-ben több világsztárral is megmérkőzhettél: Beckham, Henry, Villa, Giovinco ellen is játszhattál. Melyikük volt a legjobb?

Valóban sok csodálatos futballistával hozott össze a sors ellenfélként az MLS-ben. De ha csak egyvalakit szabad kiemelni, akkor David Villát mondanám. Karrierje során minden fontos trófeát megnyert, amit meg lehet nyerni, mégis elképesztően alázatosan dolgozott a New York City sikeréért és látszott rajta, hogy fontos számára az MLS. Lenyűgöző volt látni ezt az odaadást. És emellett csodás gólokat is lőtt.

Öt különböző MLS-csapatban játszottál (San Jose, Real Salt Lake, Dallas, Chicago Houston). Melyik áll legközelebb a szívedhez?

Mindegyik klub sokat jelent számomra, de ha választani kellene, akkor a San Josét mondanám, mert ott kezdődött a pályafutásom. Esélyt adtak nekem, amiért a mai napig hálás vagyok.



2003-ban kezdted az MLS-karriered és 2018-ban fejezted be. Mennyit fejlődött ez idő alatt a bajnokság? Szerinted melyek voltak a legfontosabb változások?

Óriási fejlődésen ment keresztül a liga 2003 óta. Az MLS egyre inkább növekszik és egyre jobb a színvonal. Csodálatos látni, hogy milyen nagy és szenvedélyes szurkolótáborral rendelkeznek az olyan csapatok, mint az LAFC, az Atlanta United, a Seattle Sounders vagy a Portland Timbers. A legfontosabb és a legpozitívabb változás az volt, amikor a liga megkövetelte, hogy egyre több csapatnak legyen saját labdarúgó-stadionja. Úgy látom, ez nagyon sokat hozzátett a fejlődéshez. És persze nem szabad szó nélkül elmenni David Beckham leigazolása mellett sem. Ez a lépés a világszintű sajtóérdeklődést teremtett és hozzájárult ahhoz, hogy később más nagy sztárok is az MLS-be szerződjenek. Mindez oda vezetett, hogy ma már egyre fiatalabb tehetségeket tud megszerezni a bajnokság, akik olykor még egy európai ajánlat ellenében is az MLS mellett teszik le a voksukat. Ez komoly fegyvertény.

Számodra mi volt az MLS-karriered legszebb pillanata?

A 2003-as bajnoki címet mondanám. Az volt az első évem profi játékosként. 17 évesen nem is kívánhattam volna jobb csapattársakat és hozzáértőbb szakmai stábot. Rengeteget köszönhetek nekik, jelentős mértékben hozzájárultak a fejlődésemhez.

Abban a bizonyos San Joséban együtt játszhattál Landon Donovannel, akit sokan minden idők legjobb amerikai játékosának tartanak. Mi tette őt különlegessé?

Két évig játszottunk együtt és mindvégig nagyon jó csapattárs volt. Ő akkoriban 21-22 éves volt én pedig 17-18. Ugyan fiatal volt, de ennek ellenére már jelentős tapasztalat állt a háta mögött és sokszor adott hasznos tanácsot nekem. Biztos lábú befejező volt, de ami igazán különleges volt benne, az a labda nélküli mozgása. A helyezkedése és a beindulásai halálos veszélyt rejtettek magukban az ellenfél számára.

Utánpótlás-szinten az amerikai színeket képviselted, de felnőtt korosztályban már El Salvador mezét húztad magadra. Miért választottad végül felmenőid nemzeti csapatát és mi volt a legkedvesebb emléked a salvadori válogatottban?

Nehéz döntés volt. Várhattam volna az amerikai behívóra, de a salvadori szövetség nagyon akart engem és az ország tárt karokkal fogadott. Tudtam, hogy náluk több játéklehetőséget kaphatok. Megadták a sanszot arra, hogy válogatott szinten rendszeresen pályára léphessek. A legszebb emlékem az első hazai mérkőzésem. A nemzeti stadionban, az El Cuscatlanban fogadtuk Costa Ricát a 2010-es világbajnokság selejtezőinek zónadöntőjében. Őrületes hangulat volt és 1-0-ra nyertünk.



Tavaly szülővárosodban, Houstonban fejezted be a profi karrieredet, ráadásul egy trófeával, hiszen megnyertétek a U.S. Open-kupát. Milyen érzés volt így zárni a pályafutásodat?

Nagyon különleges volt ez a számomra. A U.S. Open-kupában két döntőt is elveszítettem előtte, így nagyon vágytam az aranyéremre. Az pedig csak hab volt a tortán, hogy mindezt a szülővárosomban, a családom, a rokonaim szeme láttára sikerült elérnem. Nagy élmény volt megosztani velük ezt a sikert.



Houstonban is játszottál együtt egy amerikai ikonnal, DaMarcus Beasley személyében. Mit gondolsz, miért ő az egyetlen amerikai, aki négy különböző világbajnokságon is pályára léphetett?

A titok az, hogy DaMarcus egy vérbeli profi. Az egyik legelhivatottabb futballista, akivel valaha együtt játszottam. Hosszú éveken át volt képes magas szintet hozni, nem ingadozott a teljesítménye. Úgy látom, ez volt a kulcsa annak, hogy a nemzeti csapatban elérhette ezt a különleges rekordot.

Mit csinálsz mostanság, mivel töltöd az idődet visszavonulásod óta?
Új karrierbe kezdtem, jelenleg ingatlanügynökként dolgozom és megpróbálom felfuttatni a saját kis vállalkozásomat. Emellett különböző közösségi programokban veszek részt a Houston Dynamo szervezésében.



Az interjú elején említetted, hogy szívesen megnéznéd egykori csapatod új stadionját. Ezek szerint láthatunk még Magyarországon?
Erre mérget vehettek! Egészen biztosan ellátogatok Magyarországra a közeljövőben.

Az interjút készítette:
Kun Tamás,
a Jenkifoci blog szerzője